Francia lecke – 1. rész

Mielőtt leereszkedne elém, a vállánál fogva gyengéden visszahúzom, és egy laza mozdulattal kicsatolom a melltartóját, hogy teljes valójukban láthassam kebleit. Ez hirtelen ötlet, eredetileg úgy terveztem, hogy ebben a gyönyörű, rózsaszínű fehérneműben fog kielégíteni.
A mellei nem igazán nagyok, kezeim teljesen elfedik, ám teltek és formásak, nem hegyesednek, inkább kisebb almákhoz hasonlatosak. A bimbók szinte lyukat akarnak vájni a tenyerembe, és annyira kínálják magukat kicsiny udvarkájuk közepén, hogy muszáj megkóstolnom őket, mint ahogy a hosszú, hamvas és tökéletesen bőrözött nyakat is végigcsókolom hamar. Ez szintén előzetes tervemen kívül eső cselekedet, hiszen most eredeti szándékom szerint kapni szeretnék csupán, ám ez a kis kitérő, úgy gondolom, biztosan nem ront az elkövetkezendő percek élvezeti értékén. A bugyi marad, mivel ezúttal nem lesz útban, ahhoz pedig elég jól mutat a lányon e falatka textil, hogy kellőképp izgatóan hasson. Ahogy mondani szokták: többet mutat, mint amennyit takar…
Enyhén megnyomom a vállát lefelé, épp ott, ahol az imént visszahúztam, jelezvén, hogy a továbbiakban nem szándékozom megzavarni a dolgában. Szerepe ma teljesen alárendelt lesz, és ahogy ennek teljes tudatában néz fel rám nagy, világosbarna szemeivel, miközben lassan leguggol elém, már elég rendesen felcsigáz. Úgy hiszem, rá is némiképp izgatólag hat e közös tudás, még akkor is (vagy épp ezért talán?), ha sejti, hogy bizony várhatóan kissé ki kell majd lépnie a kényelmi zónából, alkalmasint némi kellemetlenségek is érhetik.
Megérintem az arcát, ami tökéletes babaarc, kissé kiálló pofacsonttal, helyes, pisze orral. A szem környéke alaposan kifestve, a bőrön viszont nem látok sehol se alapozót, se púdert, és szerencsére rúzst sem használt. Ajkai így is épp elég teltek, és egyáltalán nem tűnnek száraznak. Dús, hullámos, szőkésbarna haja csaknem hátközépig ér. Sokat fogom még igazgatni-rendezgetni hamarosan a frizuráját, ebben máris biztos vagyok. Füleiben vagy tíz centi átmérőjű ezüstkarikák, ami pedig tovább tökéletesíti az előzetes kilátásokat: nyelvében gömbpiercing csúszkál fel s alá.
Már előttem guggol tehát, és egy kis huncut mosoly kíséretében kioldja a köntösömet. Az imént alaposan lefürödtem, mivel a tisztaság hiánya nem képzi részét azoknak az elemeknek, melyeknek tudatában hangulatom még inkább fokozódhatnék. Az viszont annál inkább, hogy azonnal és teljesen hozzám férhet. Ott állok előtte, immár csaknem teljes keménységgel, és ő elkezdi simogatni, majd gyengéden, de határozottan meg is fogja, finoman játszadozik vele, egy örökkévalónak tűnő idő múlva pedig végre szájába is veszi…
Csodálatos meleg van benn, és igen ügyesen szinkronizálja a kéz- és szájmozgást, közben pedig a piercing csiklandozza a makkom végét. Néhány percig hagyom, hogy csinálja, ahogy szereti, ahogy szokta; ez bemelegítésnek tökéletes.
Aztán néha elveszem a kezét finoman, hogy csak a szájával csinálja, de kis idő múlva újra és újra visszakerül, mintegy önkéntelenül. Most épp bal kézre váltott, és elég jóleső módon, körkörös mozdulatokkal dolgozik, ezért ismét hagyom egy picit, de szerintem tudjuk mindketten, hogy ebből hamarosan harc lesz, ami engem elégedettséggel tölt el, mivel egy kis ellenállás után még édesebb a behódoltatás. Ez pedig a kulcsszó, hiszen itt az engedelmességen – még ha olykor kelletlen – van a hangsúly, ami erőszakba semmiképp nem csaphat át, az már egészen kívül esik különös vágyaim birodalmán.
Szóval, szép lassan lehelyezem a nagyon karcsú bal kezet is a teste mellé. Megcsodálom az alkarján lévő tetoválást, a könyökhajlattól egész a csuklóig húzódik, virágminták meg egy angol felirat. Megsimogatom, mert bevallom, elég jól mutat, aztán ismét felegyenesedek, és közben úgy döntök, ha még egyszer „kezezik”, akkor jöhet az első büntetés – ami persze előbb-utóbb mindenképp bekövetkezne. Ezzel együtt még mindig mondhatni tétlenül hagyom, hogy furulyázzon rajtam e húszéves gyönyörűség. Úgy érzem, ma sokáig fogom bírni, szóval jut idő és energia mindenre, amit nagyjából terveztem, persze még ott vannak a rögtönzött ötletek is.
Nagyjából egy perc múlva a szolidabb méretű mintával, de szintén tetovált jobb kéz indul, hogy a hímtagomra kulcsolódjon. Ezt viszont már nem várom meg, egy kicsit hátrálok, a vállát megsimogatom, jelezve, hogy maradjon csak, aztán a köntösömből kihúzom a selyemövet, mögé guggolok, mindkét kezét hátrafeszítem, persze nem úgy, hogy fájjon, de ahhoz épp eléggé, hogy szabad mozgásukban korlátozva legyenek, és szorosan hátrakötözöm őket.
Ahogy mögötte vagyok, megfigyelem a hátát, ami roppant mód felizgat: a karcsúsága, a gerinc íve és a napbarnított színe tökéletes, és persze tele van tetoválásokkal; a lapockákon szárnyak és egyéb, nem konkrét alakot ábrázoló minták, a derékon mindkét oldalt, amely festések a hasig bekúsznak, a csípő felett pedig szintén teljes szélességben egy újabb hatalmas motívum. Milyen fájdalmasak lehettek, némelyik egészen friss, és úgy gondolom, még ha akad olyan, amelynek van is valami jelentése viselője számára, itt a fő motiváció azért mégis a szépség… a mutatás… a csábítás… De most nem ragadhatok le itt, nem zökkenthetem ki magam, a látvány és a tény magában épp elég extra löketet ad.
Még mindig mögötte vagyok, de már felállok, és a tetovált lapockáinál enyhe emelő mozdulattal kissé előre felé billentem, egy kis szőrme szőnyeget pedig elé helyezek, amiből azonnal tudja, mi is következik. Engedelmesen letérdel a guggoló állásából, és ez a mozdulatsor olyannyira elnyeri tetszésemet, hogy arra kérem, ismételje meg, miközben egy rövidke mozgókép formájában rögzítem a telefonommal. Aztán harmadszor is megteszi, immár élesben, ugyanis előtte állok, mégpedig olyan merevedéssel, hogy majd szétfeszülök – de nem csak ott, jóformán egész testemben.
Miután karjait és kezeit időlegesen elveszítette, mint segédeszközöket, én koordinálom, amíg rá nem érez a megfelelő beesési szög kiszámítására. Kissé berogyasztom a térdeimet, kezeimmel pedig a néha elszabaduló hajtincseket igyekszem elterelni az útból, eközben viszont, mint az várható is volt, nem sokáig tudom megállni azt, hogy ne képezzek az egész hajrengetegből egy jókora copfot. Immár tehát úgy áll a helyzet, hogy a hajánál fogva bal kezemmel tartom, miközben ő ott térdel előttem, és szépen, ritmikusan bólogat, a fogait egyáltalán nem érzem, csak a piercinges nyelvjátékot. Ez így szinte maga a csoda, de hát hová is fejlődnénk, ha nem akarnánk mindig egy kicsivel többet?!
A következő lépés az, hogy a nagy-hatalmas copfot, amit dús hajából készítettem, és bal kezemmel tartok egyben, a zavaró hajtincsek kiküszöbölése mellett új szerepkörrel bővítem: mégpedig egyből a kormányéval. Jobb kezemmel finoman hátratolom a homlokánál, azt hiszem, még az arcát is megcirógatom, és keményen a szemébe nézek, amit viszonoz. Szavak nélkül is tudjuk, mi következik. Határozottabban veszem kézbe a haját, persze semmiképpen sem tépem, csak húzom magam felé, inkább a tarkójánál. Csak nagyjából félig veszi be a péniszemet, tovább nem is erőltetem – egyelőre. Enyhe csípőmozgással segítek rá, és hamar össze is hangolom a kettőt. Szinte, mint lassított felvétel, úgy történik az egész, és nem is szándékozom gyorsítani rajta, mert ezt a kéjszintet minél tovább szeretném fenntartani.
Ezután két kézzel fogom meg a haját, mert kósza göndörségek kezdtek ismét kiszabadulni, majd a jobb kezemmel fogom össze, míg a ballal a nyakánál benyúlok az álla alá, és egy kicsit távolabb eltartom magamtól. Aztán újra közelítek, egyszersmind húzom őt magam felé, mire ő engedelmesen kinyitja a száját, én pedig nagyon lassan behatolok, és haladok befelé, ám ezúttal nem állunk meg fél távnál, csupán egy pillanatra. Aztán tovább húzom felém, magamat pedig csípőből előrefelé tolom, szinte fájó lassúsággal, egészen addig, amíg egy pillanatra el nem éri az orrával a hasamat, én pedig meg nem érezem a torkát, a manduláit. Nem tartom ott, azonnal visszaengedem, hagyom levegőzni, várom a reakciót, de legnagyobb elégedettségemre egyáltalán nem viselte meg a dolog, úgyhogy azon nyomban megismételjük. Az élvezettől a fülem hegye is lüktet, a lábfejem pedig bizsereg. A heréim bekötöttek, akár a beton. Kéjes mosollyal nézek a szemébe, amit ő is igyekszik viszonozni, ám az övé nem ugyanolyan mosoly – és én ezt a legkevésbé sem bánom ezúttal.
A következő behatolások hasonlóan történnek, csak most nem tolom el magamról azonnal vissza levegőért, de nem is tartom ott erővel, hanem miután egészen elnyeletem magam, őrá bízom, hogy mit tesz. Miután hasonló sebességgel hagyja ott a pozíciót, mint ahogy korábban én toltam el, arra a következtetésre jutok, hogy a mélytorok technika jóformán akadály nélkül működik, legalábbis az én méreteimmel, viszont ha tovább kéne tartania az adott helyzetet, vélhetően már kényelmetlenségei adódnának az ifjú hölgynek. Így épp e gondolatok mentén tervezem meg a továbbiakat.
Újra összefogom a haját, ezúttal két kézzel, kicsit hagyom, hogy játékos nyelvével, puha szájával nyelves csókot adjon a rudam hegyére, majd apró mozdulattal jelzem, hogy álljon készen a következő mély típusú befogadásra. A forgatókönyv hasonló, most is szép komótosan, de annál szélesebb élvezettel húzom magamra (én magam nem mozgok most alulról), viszont alig észrevehető mértékkel, de tovább ott tartom, és csak aztán engedem vissza. Bár a kéjtől ködlik kissé a fejem, mégis precízen kiszámolva, minden egyes alkalommal, kb. egy tizedmásodperccel tovább tartom magam a torkán. Eszembe jut a béka esete, akit ha langyos vízben kezdenek főzni, észre sem veszi, mi is történik. Ez a lány azonban nem béka – mint ahogy a combjai is sokkal formásabbak egy békáénál – mert egyre gyorsabban veti hátra a fejét (a visszamenet sebességét még nem szabályozom) és a hetedik vagy nyolcadik kísérletnél apró köhécselés hagyja el a száját, ami engem újabb mosolyra sarkall, és ezt nem is leplezem igazán.
Nagyjából további öt perc elteltével a tréning már ott tart, hogy három egész másodpercig szorítom magamhoz, ami alatt szó szerint is teljesen torkig van velem, és immár egy kis öklendezés-szerű hangot hallat a végén, majd aztán nagyobb levegővételeket igényel. A gyönyörű, nagy szemek csillognak egy kissé, de a fránya smink még tartja magát. Közben úgy helyezte magát, hogy épp a sarkain ül, ami újabb ötletet ad!
A háta mögé kerülök, ő is követne, akár egy kívánatos napraforgó, ám jelzem, hogy maradjon csak háttal nekem. Eloldom kötelékeit, úgy sem akarom, hogy elgémberedjenek a tagjai, és lehelyezem a padlóra a tenyereit, de hátrébb, hogy a lány maga is hátracsússzon, de még mindig japán ülésben legyen. Végül hátrahajtom a fejét; a haja a földet sepri, a nyaka meg egészen kinyúlt, és a mellekre is tökéletes a rálátás. Még igazítok rajta, és én is lejjebb ereszkedek, ő pedig már nyitja is a száját, hiszen sejti, hogy nem valami új formagyakorlatra fogunk edzeni. A látvány első osztályú, de maga a francia kivitelezése többszöri próbálkozásra sem az igazi, habár, egyszer azért le tudtam tolni a hímtagomat a garatig, és ott látni véltem kidudorodni a nyakát, ami azért nem akármilyen élmény, ám ekkor a fogait éreztem. Ezt tulajdonképpen nem rovom fel az ő hibájának, meg az enyémnek sem, minden azért nem jöhet össze tökéletesen…
Természetesen a kedvem cseppet sem lankad, és visszatérünk az előző sikerpózba, ismét megfogom a haját, a másik kézzel pedig az álla alatt, ám most csak ott tartom, meglehetősen stabilan, ő már nyitja a száját, a kezeit pedig maga mellett tartja, később a combomat fogja – látszik, hogy a nevelés hatékonyan sikerült. Ezúttal az én csípőmé a főszerep: közösülő mozdulattal hatolok be a szájüregébe, persze most sem túl nagy sebességgel, egészen a garatig, és amikor teljesen elnyel, a hajánál fogva még megmozgatom a fejét jobbra-balra, majd ahogy visszaengedem, egy kicsit elveszítem a fejemet, és azonnal betenném újra, de ő gyorsabban elhúzza a fejét, annyira viszont nem akarok durva lenni, hogy a hajánál fogva húzzam vissza. Hagyom köhécselni, ami amúgy rendkívül izgató hangzat, aztán újra rendesen feltérdeltetem, mert mind a látvány, mind a beesési szög szempontjából kedvezőbb, ha egy kicsit magasabban van. A jobb térde közben lecsúszott a szőnyegről, és már a kemény parkettán van, de ha őt nem zavarja, én sem figyelmeztetem, ennyire azért nem vagyok úriember.
Hol egyik, hol másik, hol mindkét kézzel fogom a haját, kedvelt játékom lett különféle formájú kontyokat, lófarkakat gyártani belőle, miközben terpeszállásban állok előtte, alapból is olyan közel, hogy a melle hozzáér a combomhoz, és egyre ütemesebben lököm be magam a szájába, most legfeljebb csak két másodpercekre a gégénél tartva a makkot, arra viszont fokozottan ügyelve, hogy csak szépen lassan engedjem vissza. Persze érzem, hogy most is nagy lendülettel hőkölne hátra, de ezt jelentősen lefékezem minden alkalommal, a jutalmam pedig az, hogy úgy köhécsel és öklendezik aprókat, hogy még a szájában vagyok. Így aztán elég sűrű nyál borítja a farkamat minden kihúzáskor, ami egy cseppet sem zavar, sőt, amikor kissé eltávolodok a szájától, olyan egészen érdekes és művészi képződmények is születnek e nyálból, mint az őt és engem összekötő ívelt hidak, olykor mindkét oldalt. Aztán visszatolom magam a torkába újra és újra és még egy párszor. Ami pedig a fődíj – legalábbis egyelőre – az a kicsorduló könnycsepp, aminek forrása a jobb szem, és nagyjából az orca közepéig gördül, ahol aztán gyengéden letörlöm az ujjammal, sőt meg is nyalom egy pillanatra. Mindeközben igyekszem együtt érzően rápillantani, de vélhetően inkább csak elégedettség sugárzik az arcomról. Egy kis pihenő viszont mindenképp megjár neki ezért az élményért.
(folyt.köv.)