Írta: Nancy Madore
Hol volt, hol nem, volt egyszer egy mesebeli hercegnő, akire cseppet sem volt igaz, hogy „és boldogan élt, amíg meg nem halt”. Pedig ezt a mesebeli hercegnőt történetesen Hamupipőkének hívták, csakhogy néhány évvel az után, hogy feleségül ment a herceghez, elkezdett azon gondolkodni, hogy vajon nem volt-e boldogabb, mielőtt az a kotnyeles Tündér keresztanyja elküldte abba a bizonyos bálba.
Először is, az egykor imádott üvegcipellő idővel borzasztóan kényelmetlenné vált. Hamupipőke lába sajgott az üveg merev börtönében, és alig bírta elviselni a fájdalmat, amikor a kastély szobáiban járkált, nem is szólva a kastélykertben tett sétákról. Hiába vágyott rá, hogy elkalandozzon vagy felfedezőutakat tegyen, menten visszarettent, amint a szúró fájdalom iszonyata beléhasított.
És a dolgát a hercegi férj sem könnyítette meg: Hamupipőke éppoly bebörtönözve érezte magát férje kastélyában, mint ahogy szegény lábikója az üvegcipellőben. Jaj, először roppant izgalmas volt a gondolat, hogy a királyság minden hölgye közül a herceg épp őt választotta feleségül! Azt gondolta, a hercegnek csak egyetlen oka lehetett erre, mégpedig az, hogy csakis őt szereti.
A kezdeti izgalom azonban hamar tovaröppent, s a helyében jóval kevésbé kellemes érzések maradtak. A figyelem, amit a férje iránta tanúsított, kezdetben hízelgő volt, de visszatekintve vajmi kevés köze volt Hamupipőkéhez. A férj vágyai és elvárásai sokkoló gyakoriságúak és erejűek voltak, és bár forrón izzottak, míg ki nem elégültek, csakhogy ekkor egy szempillantás alatt semmivé foszlottak. Hamupipőke egyszerre csodálta és zokon is vette a herceg elszántságát, amivel kielégítette a vágyait. Kezdetben boldogan igyekezett a férje kedvére tenni, de ez egyre inkább kötelességnek érződött, mintsem az öröm forrásának. Amint a férje letudta a dolgot, máris távozott, fizikailag és érzelmileg is magára hagyva nejét. Hamupipőke egyre magányosabbnak érezte magát, s úgy gondolta, férje csak kihasználja őt. Mégis, az együttlétek nélkül még rosszabbul érezte volna magát: hasznavehetetlennek.
Hamupipőke folyton unatkozott, és unalmában azon morfondírozott, vajon hová ment éppen a férje és mit csinál, amíg távol van. Magára hagyatva a lábát megnyomorító üvegcipőkkel, igencsak elhagyottnak érezte magát. Elkezdte irigyelni a férjét, a dolgokat, amelyeket csinált, s még az embereket is, akikkel együtt lehetett.
Bosszantó helyzet – gondolta Hamupipőke. – Hát nem tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy elnyerjem a herceg kezét? Mit reméltünk mi hölgyek mindannyian, akik oly ádázul versengtünk egy férfiért, akit alig ismertünk?
Szörnyen gyámoltalannak érezte magát, mígnem egy napon már nem bírta tovább, feltépte a kastély ajtaját, és kirohant. A nap bátorítóan ragyogott, a madarak önfeledten énekeltek. Minden lehetségesnek látszott. Hamupipőke felbátorodva futásnak eredt. Csakhogy a cipő okozta fájdalom menten beléhasított. Egy farönkre roskadt, és keserves sírásra fakadt.
Hirtelen lágy, csilingelő hang hallatszott, és apró, csillogó fények tűntek fel. Régóta nem hallotta ezt a hangot. Felnézett, s láss csodát, gyermekkora Tündér keresztanyja állt előtte.
- Mi bánt, Hamupipőke? – kérdezte a tündérhölgy kedvesen.
- Jaj, Keresztanyám! – kiáltott fel. – Boldogtalannak érzem magam!
Tündér keresztanyja megdöbbent. Még sosem fordult elő, hogy az ő hatalmával már megigézett valamelyik keresztgyermeke könnyei hívják vissza. Leült Hamupipőke mellé, és gyengéden a leány karjára tette a kezét, hogy kiderítse a bánat okát. Lehetséges, hogy az a gonosz boszorkány babonázta meg a keresztlányát?
- Mondd, kedvesem, mi az, ami ily boldogtalanná tesz? Hamupipőke elgondolkodott. Hogyan is tudná szavakba önteni?
Nem valami tette őt boldogtalanná. Inkább úgy állt a dolog, hogy semmi sem tette boldoggá. Aztán eszébe jutott az üvegcipellő. Minden bizonnyal ez lehet a boldogtalanság fő forrása.
- Az üvegcipellő, amit tőled kaptam, nagyon boldogtalanná tesz engem, Keresztanyám – nyöszörögte Hamupipőke.
Tündér keresztanyja levegő után kapkodott.
- De miért, kedvesem? – kiáltott fel védekezőn. – Tökéletesen illett a lábadra! – Hogy merészeli ez a leány megkérdőjelezni tündéri képességeit?
- Hát igen, de rettenetesen szorít! – felelte Hamupipőke.
Tündér keresztanyja megnémult a döbbenettől. Mit mondhatott volna? Ki feltételezte, hogy egy pár üvegcipellő, vagy egy herceg birodalma, vagy bármilyen tündérmeséi vágy kényelmetlen lehet?
- Mintha nem tudnék önmagam lenni, ha rajtam van a cipő – folytatta Hamupipőke. – Még arra sem emlékszem, hogy ki vagyok.
- Ó! – szólt a bölcs tündér. Fel nem foghatta, mi köze a panasznak a csinos üvegcipellőhöz, de az önazonosság problémája történetesen nagyon is ismerős volt számára. Hogy is ne lett volna az, magukat hercegnek képzelő békákkal és magukat nagymamának kiadó farkasokkal körülvéve? De rögvest tudta a megfelelő gyógyírt a bajra. Egy pár csinos cipellő, amelynek felső része a bárány fülének leglágyabb részéből készül, a denevér szárnyának leheletszerű inaival kötötték össze, és ezer apró béka gumiszerű ujjacskáival talpalták meg! Hogy a viselő önérzetét és vágyait növelje, a cipő csodásan kényelmes, így egy kis szerencsével kigyógyíthatja Hamupipőkét minden bajából, ami csak gyötri.
- Van rá gyógymód – jelentette be a Tündér keresztanya -, de figyelmeztetnem kell téged. Önmagad megismerése magányos elfoglaltság, és a felfedezőnek nem szabad elidegenednie közben azoktól, akik a legtöbbet jelentik számára.
Hamupipőke türelmetlenül bólogatott. Tündér keresztanyja figyelmeztetése túl homályos volt ahhoz, hogy sokat aggódjon miatta, és úgyis annyira szenvedett, hogy bármilyen újdonságot kipróbált volna, mit sem törődve a következményekkel.
Így hát Tündér keresztanyja meglóbálta a varázspálcáját, és könnyedén megérintette Hamupipőkének előbb a jobb, aztán a bal lábacskáját. Mindketten ámulva figyelték, ahogy az üvegcipellők varázslatosan semmivé foszlanak, és az üveg helyét átveszi a lehető leghalványabb rózsaszínben pompázó, és az elképzelhető leglágyabb tapintású anyag, amit valaha láttak. A csodás valami kecses ívben fonódott Hamupipőke lábára, kezdve a lábujjai hegyénél, végigfutva a lábfején, míg végül ráfonódott a sarkára és a bokája köré is. Hamupipőke szeme elkerekedett az elragadtatástól, ahogy a különös cipellő a legrafináltabb formában alakot öltött rajta. Kinyújtotta a lábát, a bokáját fordítgatta erre-arra, miközben elragadtatással nézte a cipellőjét. Sosem látott még ilyen remekbe szabott dolgot életében.
Amint megszabadult a rettegett üvegcipőtől, Hamupipőke lábába menten visszatért az élet. A pompásan lágy szövet kellemesen bizsergette a bőrét. Elégedetten mozgatta meg a lábujjait, és az érzéstől kellemes borzongás töltötte el. Boldogan felsikkantott. Úgy érezte, egy gazella kecsessége költözött belé. Lábujjhegyre állt és boldogan nevetett, miközben kitárt karral pörgött és forgott körbe- körbe. Tündér keresztanyja mosolyogva nézte. Talán magának is varázsolnia kéne egy pár hasonló cipellőt…?
Aznap este, amikor a herceg visszatért a kastélyába, hiába szólította Hamupipőkét újra és újra, asszonya nem felelt a hívására. Aggódni kezdett. Ilyesmi sosem fordult elő azelőtt. A herceget félelem járta át, mivel a birodalmában számos veszély leselkedhetett Hamupipőkéjére. Óriások, boszorkányok és egyéb borzalmas teremtmények éltek a közeli erdőkben, és csak az alkalomra vártak, hogy bajt okozzanak. A herceg tűvé tette az egész kastélyt a felesége után, de sehol sem találta. Egyre idegesebb és idegesebb lett. Talán valami baj érte Hamupipőkét?
Miután megbizonyosodott a felől, hogy Hamupipőke sehol sincs a kastélyban, a herceg hősiesen lóra pattant és kilovagolt, hogy megkeresse a feleségét. Először körüllovagolta a kastélyt, aztán pedig az egész királyságot is, egyre táguló körökben, hogy minden négyzetcentiméterét bejárja, egészen a határokig. Bárkivel is találkozott útközben, mindenkitől megkérdezte, nem látta-e Hamupipőkét.
Órák óta tartott már a keresés, midőn a herceg egy fogadóhoz érkezett, ahonnan vidám muzsika szűrődött ki. Reményvesztetten és kimerülten állította meg lovát az épület előtt. Valószínűtlennek tűnt, hogy Hamupipőkét épp itt találja, de egyetlen kavicsot sem akart felfordítatlanul hagyni. Fáradtan szállt le a lováról, és belépett az ajtón.
Amint a fogadó ajtaja becsukódott mögötte, a herceg felhördült meglepetésében. Odabent ugyanis Hamupipőke nevetett és táncolt, olyan önfeledten, mintha semmi a világon nem számítana. Olyan boldog arckifejezéssel, amilyet a herceg már időtlen idők óta nem látott a feleségén. Feltörő haragját elnyomták az utolsó alkalom emlékei, amikor ilyennek látta Hamupipőkét, nagyon régen, a táncparketten, ahol először találkoztak. Ez a látvány ejtette rabul valaha a szívét, vakította el minden másra, hogy csak arra tudott gondolni, meg kell találnia és feleségül kell vennie ezt a leányt.
De miután összeházasodtak, az akkor látott kifejezés hamar eltűnt az asszony arcáról. Helyébe csak rosszalló tekintet és ajakbiggyesztés költözött.
Egészen mostanáig.
De csak egy pillanatig örült a rég látott látványnak. Mit keres itt a felesége? Kivel van itt? Hogyan tehette meg, hogy egyetlen szó nélkül otthagyja a palotát, és hitvesét órákig tartó kétségbeesett keresésbe hajszolja? A herceg megdöbbent és összezavarodott Hamupipőke elképesztő viselkedése láttán. A zavarodottságot azonban hamarosan harag váltotta fel, miközben a tömegen át a felesége felé furakodott.
Hamupipőke végre észrevette a herceget, épp amikor az hozzá lépett. Az arcára egyetlen másodpercre döbbent meglepetés fagyott, aztán a karjaiba vetette magát és megcsókolta a férjét. Boldogan suttogta:
- Hát itt vagy, kedvesem.
A herceget teljesen levette a lábáról az üdvözlés.
- Épp azt kívántam, bárcsak itt lennél, és itt vagy! – folytatta, és egyik karját a férje nyaka köré fonva, a másik kezét pedig a herceg meleg tenyerébe téve táncba hívta őt. A férfi akarva-akaratlanul máris elfogadta a felkérést. A nő, hóbortos kis mosollyal az arcán tanulmányozni kezdte a férje arcát. Úgy tűnt, keres valamit.
A férfi, erővel kitört a neje varázsa alól, és megkérdezte:
- Hol voltál??? – Ez meglehetősen együgyű kérdés volt, mivel az asszonya nyilvánvalóan ebben a furcsa fogadóban volt, ezért hozzátette: – Miért nem mondtad el, hová mész?
- Néhány perccel ezelőttiig teljesen megfeledkeztem rólad – szólt az egyenes válasz olyan leplezetlenül, hogy lehetetlen volt sértésnek tekinteni.
A herceg ismét megütközött ezen, s felváltva volt zavart, döbbent, bosszús és haragos.
- Hazaviszlek – jelentette ki. Kivezette Hamupipőkét a fogadóból. A nő egyetlen szó nélkül, önként vele tartott. A herceg felsegítette nejét a lovára, majd maga is a nyeregbe szállt. Miközben a kastély felé lovagoltak, Hamupipőke újra meg újra közelebb fészkelődött a férfihez, karjai a herceg izmos mellkasát simogatták. Izgatott volt és élénk, hogy így lovagolhat a férjével éjszaka, és ettől felhevülten dörgölőzött a herceghez, miközben haladtak. Úgy érezte, most minden percet ki akar élvezni. Nem tudta volna elviselni, hogy egyetlen pillanat is a nélkül teljék, hogy valami kis gyönyört ne merítsen belőle.
A herceg próbált tartózkodó maradni, de szinte lehetetlen volt megőriznie higgadtságát, miközben Hamupipőke oly csábítóan dörgölőzött hozzá. Úgy érezte, a nő csak ugratja, de még így is azon kapta magát, hogy hirtelen megállítja a lovat, és lerántja róla Hamupipőkét. És ekkor újra ismerős terepen járt: igyekezett leszaggatni a felesége szoknyáját, pontosan tudta, mit akar, és biztos volt benne, hogy a nő önként engedelmeskedni fog.
De Hamupipőke hirtelen elszakította magát a hercegtől, és félmeztelenül elfutott a sötétben. A herceg nem látta tisztán, de hallotta, ahogy gyerekesen kacagva szökdécsel tova.
Hamupipőke a mezőn pörgött körbe-körbe, és csak azt tudta, hogy most nem állíthatja meg senki és semmi.
Egy pillanatnyi döbbenet után a herceg Hamupipőke nyomába eredt, élesen szólongatva őt. Ez csak még jobban mulattatta a nőt, még jobban nevetett, miközben ide-oda kószált a sötétben. A hűvös levegő simogatta a bőrét, és kellemesen megborzongatta.
A herceg eddigre elérte a béketűrése határát, és úgy szólította Hamupipőkét, ahogy a rossz gyereket a haragos szülő. De Hamupipőke rá sem hederített, csak folytatta pillangószerű csapongását ide-oda a herceg és a lova körül.
A herceg úgy döntött, véget vet Hamupipőke bizarr viselkedésének, és menten elkapja. Ruganyos léptekkel indult el a sötétben, lassan, óvatosan. Aztán lekuporodott, és a nő nevetése és lélegzése zaja, könnyű, futó léptei hangja után hallgatózott. Megmerevedett. Teste megfeszült a várakozástól. A szíve dörömbölt a mellkasában. Hirtelen nagyon felélénkült.
Mihelyt észrevette, hogy a herceg utána cserkel, Hamupipőke hirtelen abbahagyta a nevetést. A lélegzete elakadt. Mit is akar a herceg valójában? Nagyon sötét volt, és túl sok volt az árnyék, hogy tudja, mi micsoda. Gyermeki félelem kerekedett benne, de ez fura csiklandozással és várakozással párosult, ami végül elnyomta a félelmét.
Az egyik irányban Hamupipőke néhány méterre ki tudta venni az erdő sötétebb árnyait. Gondolván, hogy elrejtőzik a fák között, óvatosan tett egy lépést abba az irányba. Egy pillanatig mozdulatlanul állt és hallgatózott. A tudat, hogy a férje valahol ott van a sötétségben, hallgatózik, vár, becserkészi őt, heves borzongást keltett a testében.
Ellenállt a sürgető vágynak, hogy a fák felé iramodjon. Óvatosan tett egy újabb lépést. Aztán ismét hallgatózott, de nem hallott semmit. Felemelte a lábát, hogy újra az erdő felé lépjen.
De ekkor, sebesebben, mint egy vadállat, a herceg lecsapott rá. Elkapta, megragadta a karjánál fogva, és magához húzta, olyan erővel, hogy Hamupipőke a mellkasára zuhant.
Mielőtt a nő felfogta volna, mi történt, és sikíthatott volna, a férje ajka a szájára tapadt. Hamupipőke egész teste beleborzongott, és amikor a férje megérezte a reszketését, elvette száját az övéről, és az arcába nézett. A pillantásában nem volt harag, csak vágyakozás.
A nő szeme tükrözte a vágyát, így újból megcsókolta, de ezúttal sokkal gyengédebben.
A herceg immár lassabban cselekedett. Előbb figyelmesen helyet készített Hamupipőkének, aztán levetkőztette, végül levetette a saját ruháit is. Kísérletképpen hozzáért a nőhöz. Egyszerűen csak megérintette a bőrét, kitárt tenyérrel, hogy Hamupipőke hűvös bőre hozzászokjon a keze melegéhez. Sietség nélkül járta be a nő testét. Előbb csak dédelgette és szeretgette őt, aztán amikor újra felfedezte azokat a tájakat, amelyek a legtöbb gyönyört adták neki, egyre követelőzőbb lett. Hamupipőke fölé hajolt, s a mellbimbóit csókolgatta, miközben a hasát simogató keze a combjai közé siklott. Hamupipőke felemelte a csípőjét, és kéjesen felnyögött. De a herceg keze hirtelen durva és goromba lett: brutálisan dörzsölni kezdte a nő lába közét.
Hamupipőke agyának hátsó zugában valami visszahúzódott, aztán életre kelt. Nem! Nem hagyja, hogy elszálljon ez a lehetőség! Merészen megfogta a férje kezét, és megállította az óvatlan nyüstölést. Egy rövid pillanat múlva, amikor magára vonta a férfi figyelmét, visszatette a kezét a combjai közé, az ujjai hegyét arra a bizonyos pontra helyezve, amelyet mindig szeretett volna, ha megérint. Nagyon lassan mozgatta a férfi ujjait, úgy, ahogy a legjobban esett neki, és épp a megfelelő nyomással. Érezte a férfi kezdeti megdöbbenését, de hát nem döbbentette meg a férje őt is oly sokszor?
A herceg hagyta, hogy Hamupipőke vezesse a kezét, megtett mindent, hogy uralkodjon a késztetésen, hogy szorongassa és nyomkodja, és hirtelen rájött, hogy addig épp csak azért érintette meg ott olykor a nőt, hogy beléhatoljon és magáévá tegye, mint valami üzekedő bika.
Mint akit hipnotizáltak, a herceg teljesen Hamupipőke bűvölete alá került, és mohón várta, hogy további felvilágosítást kapjon tőle a gyönyörről. Nem kis erőfeszítésbe és önuralomba került, hogy gyengéden és óvatosan érintse meg a lágy húst, azt a helyet, ahová a nő a kezét tette, de minden erejével arra összpontosított, amit a felesége mutatni próbált. Amikor ügyesebb lett, Hamupipőke elengedte a kezét, ő pedig elragadtatottan vette tudomásul, hogy a nő csípője ügyes keze munkája szerint mozdul.
Az ujjai hegyének legérzékenyebb pontjait használva simogatta a nő kitáruló húsát, éberen kutatva a titkok nyitját. Épp a puha nyílása felett fedezett fel egy kis húsbimbót, amely meglehetősen érzékenynek tűnt. Észrevette, hogy Hamupipőke beleremeg, amikor ő a megfelelő módon dörzsölgeti azt a kis bimbót, a hegyén, épp ahol kezdődik, körkörös mozdulatokkal és a megfelelő sebességgel. Izgalom töltötte el attól, ahogy Hamupipőke reszketett és rázkódott az ujjai hegye alatt, és nem tudta megállni, hogy időnként be ne csúsztassa egy ujját, és beleborzongott, amikor megérezte a lágy, selymes nedvességet, amely az erőfeszítéseit jutalmazta.
Türelmetlenségében a herceg időnként akaratlanul is gyorsított a mozdulatain, hogy siettesse Hamupipőke orgazmusát, de minden egyes alkalommal, amikor így tett, a nő egy gyengéd kézmozdulattal megállította, hogy emlékeztesse, hogyan szeretné. Minden egyes ilyen kis közjáték újabb izgatott késztetést okozott a kielégülésre, míg végül úgy érezte, mindjárt felrobban. Elhatározta, hogy teljesen kielégíti Hamupipőkét, és ha úgy kívánja, egész éjjel ebben a gyönyörben részesíti.
Hamupipőke szaporán szedte a levegőt, s közben aprókat lihegett. Teljesen megfeledkezett a hercegről, mivel az agyában érzéki jelenetek furcsa kis töredékei játszódtak le. Eközben a herceg érezte, hogy nagyon közel jár már ahhoz, hogy kielégülést hozzon az asszonya számára. Éppolyat, amilyet ő oly sokszor megkapott már tőle, így minden erejével arra összpontosított, amit az ujjaival csinált. Rávette magát, hogy lassú, egyenletes tempót tartson, miközben az ujjai fáradhatatlanul dörgölték és forgatták a nő megduzzadt húsát. Hirtelen észrevette, hogy a másik elérkezett az izgalom tetőfokára. Minden erejére szüksége volt, hogy megtartsa ezt az egyenletes tempót mindaddig, míg a nő teljesen kielégül. És még amikor vége lett is, ott tartotta a kezét, nagyon ráérősen és gyengéden, aztán csókolgatni és nyalogatni kezdte, tobzódva a nedves selymességben. Hamupipőke nyöszörgött és reszketett az elégedettségtől.
De eddigre a herceg is elérte tűrőképessége határát, így hát felemelkedett, és minden keménységével Hamupipőke testébe hatolt. Ez jobb érzéssel töltötte el, mint eddig bármikor. Az asszony teste még sosem volt ilyen lágy és nyílt, mint most, a kényeztetése után, ő pedig szilárdan szorította őt magához, miközben mozgott benne, s kétségbeesetten próbálta nyújtani a gyönyörét, amíg csak tudta. Azt kívánta, bár sose érne véget, de hiába: miközben már karnyújtásnyira járt a tökéletes gyönyörtől, az majdnem olyan gyorsan múlt el, amilyen gyorsan érkezett.
A herceg tovább ölelte Hamupipőkét, tovább, mint valaha, s közben remegve és nyögdécselve szorította őt magához. A nő mozdult meg először, aztán a herceg is elengedte őt. Kelletlenül, csendben öltözni kezdtek. A hazaúton a herceg óvón ölelte magához a nyeregben előtte ülő álmos Hamupipőkét. A kastélynál lesegítette a lováról, az ágyukba vitte, s lehúzta lábáról a finom kis cipellőket. Ezután bebújt a felesége mellé, majd mindketten boldogan álomba merültek.
Másnap reggel Hamupipőke későn ébredt. Egyedül volt az ágyában, de maga mellett egy szál rózsát talált, ami mosolyt csalt az arcára. De a mosoly hirtelen az arcára fagyott, amikor visszaemlékezett az éjszaka eseményeire. Megdöbbent a saját viselkedésén. Vajon mire vélhette azt a férje? Nem emlékezett ugyan, hogy a herceg egy szóval is helytelenítette volna, de nem is beszélgettek túl sokat. Eszébe jutott, ahogy kihasználta és kigúnyolta a herceget, és elgondolkodott, vajon az eredményezte-e azt a kedves és gyengéd bánásmódot, amit tőle kapott.
Hamupipőke tovább töprengett ezen, miközben felkelt az ágyból, s a padlón észrevette az apró rózsaszín cipellőket. Lenyúlt, felemelte az egyik cipőcskét, és furcsa bizsergés futott végig a karján. Megvizsgálta a finom lábbelit. Mestermunka. Annyira lágy és csinos, hogy nem tudta megállni, hogy ne bújjék bele, és egyszerre elfelejtett mindent, azon az erős vágyon kívül, hogy belekóstoljon mindenbe, amit csak a világ kínál. És ismét megfeledkezett a kastélyról, és vele együtt férjéről, a hercegről is.
Ezen a napon Hamupipőke élénken érdeklődni kezdett a birodalma iránt, és még inkább a benne élő emberek iránt. Eddig nagyon elvonultan élt, és most látni kívánta, hogy élnek mások. Kóborolt a városokban, járta a boltokat, kereste a tudást a világ folyásáról, és arról, hogy ő hogyan illik bele mindebbe. Rengeteg csábító dologgal találkozott – s ő eddig remeteként élte sivár kis életét a kastélyban, s minderről semmit sem tudott!? Felfedezte, mennyi minden tetszik neki, és a nap oly gyorsan elszállt, hogy észre sem vette, hogy időközben beesteledett.
Eközben a herceg újból hazaérkezett, és nem találta otthon Hamupipőkét. Azt gondolta, a neje bizonyára visszament a fogadóba, így hát kilovagolt, hogy ott találkozzanak. De a nő nem volt a fogadóban, senki sem látta őt ott, és senki sem tudott a hollétéről. A herceget felbosszantotta az asszony viselkedése. Igaz, a múlt éjszaka csodálatosan végződött, visszatekintve mégis úgy érezte, kissé sokkoló volt, ahogy a nő ledéren átadta magát a bujaságnak és a kéjvágynak. És másnap este megint eltűnik! Ahogy azon gondolkodott, hol lehet vajon Hamupipőke és kivel, féltékeny düh fogta el. Képes volt ismét faképnél hagyni őt? Csalódottan felsóhajtott.
Hogy lehet az, hogy Hamupipőke ilyen könnyedén megfeledkezik róla, és mások társaságában múlatja az időt? Azok után, hogy ő mindent megtett azért, hogy a kedvében járjon!?
A töprengés csak olaj volt haragja tüzére. Hirtelen elege lett az egészből. Úgy döntött, hazamegy, és véget vet a felesége gyermekded játékainak.
De amikor visszaért a kastélyba, látta, hogy Hamupipőke már megérkezett. Az asszonyt vidám kedvében találta, mosolygott és nevetgélt, még csak észre sem vette a férje komor hangulatát. Izgatottan csacsogott a napjáról és a sok érdekes dologról, amit látott.
Olyan ártatlannak tűnt! A herceg képtelen volt haragudni rá.
A lelke mélyén azonban aggodalmat és nyugtalanságot érzett. Mintha minden megváltozott volna. De vajon jó vagy rossz irányban?
Szélesen mosolygó asszonya felé nyúlt, és magához húzta őt. A nő a férjére fonta karjait, és szívélyesen megcsókolta. A nő érezte a herceg keménységét, amikor az a blúza alá nyúlt, de hirtelen mégis elhúzódott tőle.
- Szívesen vennék egy fürdőt – dorombolta. – Készítenél nekem egyet?
Hogyan is tudta volna a herceg visszautasítani. Mogorván elindult, és megeresztette a fürdővizet. Miközben nézte, ahogy a víz megtölti a kádat, elmélázott. Egy kis illatos szappan mindkettőjük számára élvezetesebbé tenné a fürdőt. Ott akart maradni, miközben a felesége fürdőzik, mert imádta, ahogy a szappanbuborékok pattognak és rátapadnak az asszony buja hajlataira. Aztán eszébe jutott, hogy a gyertyafény még kellemesebbé fogja tenni a látványt, ahogyan megcsillan a fénylő szappanbuborékokon. Ezek a gondolatok elűzték a rosszkedvét, és még mosolygott is, amikor Hamupipőke belépett a fürdőbe. Nézte a gyertyákat és a férje arcát, és amikor az rákacsintott, elpirult. Flörtölt vele vajon? A szíve kissé meglódult.
És amikor Hamupipőke kibújt a bűvös cipellőből, még mindig túlságosan el volt ragadtatva a férje figyelmességétől, hogysem a boldogtalansága jusson az eszébe.
A herceg, hogy elterelje gondolatait lüktető ágyékáról, fogta a szappant, és mosdatni kezdte Hamupipőkét. A lábfejénél kezdte, ahol elidőzött kissé, ahogy a lábujjaktól a sarkáig megmasszírozta, lassan és cirógatva, s közben a karcsú bokákban gyönyörködött. Aztán feljebb haladt a vádlin át a combokig. Hamupipőke lehunyt szemmel nyöszörgött a gyönyörtől. A herceg nem siette el a dolgot. Tudta, hogy az asszonynak jólesik most ellazulni és kikapcsolni a szokatlanul pezsgő nap után. A herceg szerette volna kiélvezni az előtte álló feladatot, és ráérősen, alaposan mosdatta Hamupipőkét.
Miközben szeretettel segédkezett feleségének a fürdőben, kérdezgette a napjáról, és figyelmesen hallgatta a válaszait. A meleg víztől és a férje lovagias viselkedésétől Hamupipőke orcája vágyakozón kipirult. Hirtelen megértette, hogy a férje sokkalta figyelmesebb, elbűvölőbb és romantikusabb, amikor a teste az övét kívánja, mint amikor már kielégítette őt.
És a figyelméért cserébe Hamupipőke is kívánta őt.
A herceg már alaposan végigmosdatta asszonya lábait, s a keze most nagyon gyengéden és óvatosan a titkosabb testrészek felé vándorolt. Az addig boldogan fecsegő Hamupipőke hirtelen elhallgatott. A pillantásuk összekapcsolódott, amikor a férfi keze lassan a combjai közét mosdatta, aztán a hátsó hasadékba is besiklott, és azt a testnyílást is körbejárta, és abba sem hagyta mindaddig, míg mindkét hely patyolat tiszta nem lett. Ezután kezei a nő hasára, majd a kebleire siklottak, végül pedig a válla és a háta került sorra. Végül a herceg kihúzta a dugót, és leeresztette a vizet a kádból, miközben kellemesen meleg vizet folyatott Hamupipőke testére, hogy leöblítse.
A fürdő csodásan sikerült, Hamupipőke szívét és a többi érzékét is megérintette. Ez igazán nem egy türelmetlen szerető fürdője volt, sokkal inkább egy gondoskodó szeretőé. A férje gyengéd figyelmétől hálával telt meg a szíve.
Hamupipőke kilépett a fürdőkádból, és tökéletesen mozdulatlanul állt, miközben a herceg egy hatalmas, puha törülközőbe csavarta. A nő figyelte az arcát, miközben gondosan törülgette a hajlatait és domborulatait, különös figyelmet szentelve a combjai közötti völgynek. A csodás gyengédségtől, de főképp az aprólékosságtól elállt a lélegzete. A férfi ezután letérdelt, óvatosan kezébe véve asszonya egyik lábát, hogy egymás után minden lábujját alaposan megtörölje.
Amikor ezzel is végzett, a herceg hirtelen eldobta a törülközőt, és az ujjaival kezdte cirógatni Hamupipőkét. Még mindig térden állva simogatta a nő bőrét, amely különlegesen lágy és rózsás lett a fürdőtől. Nagyon gyengéden magához ölelte, megcsókolta a hasát, miközben a kezei gyengéd, mégis határozott szorítással a hátsó felére tévedtek. Hamupipőke megborzongott.
Miközben a kezében tartotta Hamupipőke fenekét, a herceg a hasát csókolta újra és újra, aztán lejjebb haladt, megcsókolva a lábai közötti dombocskát, míg végül nyelve az előző éjszaka felfedezett kis gyönyörpont után kutatott.
A herceg nyelve középről előrefelé haladva határozottan nyaldosta Hamupipőke széttárt lábai közét, és miközben nyalogatta, nyelve a legkisebb árkokba is beférkőzött, körüljárta az érzékeny dudorokat és csúcsokat. Minden energiája arra a részre összpontosult, amit felfedezni kívánt, s úgy tűnt, érzékei csupán a nyelvében léteznek, azzal látja, érzi, szagolja, ízleli és hallja Hamupipőkét.
A herceg végre megtalálta, amit keresett, és óvatosan, fáradhatatlanul hajszolni kezdte Hamupipőke gyönyörét. Simogatta a varázslatos kis pontot, lassan és aprólékosan körözött körülötte a nyelvével. A nő kezei ösztönösen a férje fejére tévedtek, s a férfi sötét hajfürtjeibe túrtak. A herceg érezte, hogy Hamupipőke megremeg, miközben dolgozik rajta. Az önérzete diadalmasan szárnyalt. Időnként nem tudta megállni, hogy nyelvét belé ne mártsa a nő megnyílt testébe, hogy érezze a mennyei elégedettségét. Ettől mindketten gyönyörteljesen nyöszörögtek.
De Hamupipőke hirtelen azt kívánta, hogy férje csatlakozzon a gyönyöréhez. A fejében felidézett egy képet, és más érzékeivel is szerette volna ezt megtapasztalni. Kézen fogta hát a herceget, és az ágyukhoz vezette. Szó nélkül levetkőztette, ráérősen kiélvezve közben kemény, férfias alakjának látványát, s végül gyengéden lenyomta őt az ágyra. A teste kemény volt és feszes, miközben önként alávetette magát a felesége akaratának. Hamupipőke a férfi mellé feküdt, olyan testhelyzetben, amely nem hagyott kétséget a szándéka felől. Az oldalára gördült, és egyik lábát behajlította, hogy kitárja magát a férfinak, miközben a szájába vette egész keménységét. A férfi megmarkolta a nő fenekét, és az arcához húzta őt, miközben a nyelve könnyedén rátalált az érzékeny gyönyörpontra, és folytatta a cirógatását.
Hamupipőke még sosem élvezte ennyire, hogy a szájába vehette a herceget. A múltban fárasztó volt dolgozni rajta, próbálni kielégíteni anélkül, hogy tudta volna, mikor gyorsítson vagy lassítson a tempón, vagy mikor elég. Most egyszerűen csak élvezte, hogy a szájában érzi őt, és nem aggódott azon, hogyan fog teljesíteni. Hirtelen rájött, hogy így mennyivel könnyebb a férfinak élvezni, amit csinál, így hát egyszerűen csak a kedvére tett, simogatta a nyelvével és az ajkaival, s csodálta a férfias keménységét. Beleborzongott, amikor a férfi lökései nagyobbra nyitották a száját, vagy amikor érezte, hogy a torkába nyomul. És mindeközben a férje nem hagyott fel a maga munkájával, így Hamupipőke beleveszett az érzésbe, ahogy nagyra nyitott szája és torka megtelik a férfival, miközben az az ő lábai között legelészik.
Hamupipőke egyre mélyebbre merült a gyönyörében, miközben a legintimebb összekapcsolódást élvezhette a férjével, amiben valaha is része volt. Minden más, aminek nem volt köze az ő érzéki gyönyöréhez, elveszett a tudata számára.
Ajkaik és nyelvük csupán szívni és nyalni léteztek. Lábaik csupán szélesre tárni voltak valók, hogy mohó szemükkel közéjük pillanthassanak. A bőrük csak az érintést érezték; minden részük, minden sejtjük a növekvő nyomástól sikoltozott, várva, hogy elérje a bizsergő megkönnyebbülést. Abban a pillanatban ez volt minden, amiért a nő élt.
Felé ömlött és beburkolta. Aztán a következő pillanatban ismét nem volt sehol. És mégis maradt még az újabb gyönyörnek is helye.
Hát ezt az élményt tapasztalta meg a férje oly sokszor korábban is… Ő pedig ezért neheztelt rá! Azt hitte, egyszerűen a férfi kedvére kell tennie, de nem! Valójában magának keresett valamit, és most, hogy megtalálta, tökéletesen megértette, miért élvezte ezt annyira a férje.
Csendben feküdt, bágyadtan dőzsölve a testén végig-végigfutó csodálatos érzésekben. A férje pillanata még nem jött el, de Hamupipőke tudta, hogy elérkezik majd az is, és nem érzett sürgetést, hogy eljuttassa a csúcspontra. Inkább ízlelgette a felőle érkező boldog fogékonyságot.
A herceg nagyon lassan megfordult, hogy megölelje az arcát, a nyakát és a száját. A nő teste bágyadt volt, ahogy szétnyitotta a lábait.
Hamupipőke felemelte a karját, és miközben a férje a testébe hatolt, mélyen megcsókolta. A férfi elámult, milyen hihetetlenül lágy, nedves és engedékeny a nő. Nem emlékezett ilyen izgató érzésre. Egész teste rázkódott, olyan volt, mintha a nő az ő teste része lenne. Egészen az övé volt. A gyönyör pedig sokkal intenzívebb és erőteljesebb, mint amit valaha is átélt. Csillagokat látott tőle.
A herceg hosszú ideig nem moccant, csak a karjaiban tartotta Hamupipőkét, s közben nem távozott a testéből. Az elméje újrajátszottá az éjszaka eseményeit, olyan aprólékos részletességgel, mintha egy rejtélyt próbálna megfejteni. Furcsa fény gyúlt a szemében.
Miért nem gondolt soha arra, hogy a nő érzékeire hasson és rávegye a testét, hogy megnyíljon neki ahelyett, hogy pusztán a magáévá teszi őt? Hogy vehette semmibe ilyen öntelt módon a titkokat, amelyek örömet szerezhettek a nő testének? A saját gyönyöre tízszeresére nőtt ebben a finomabb együttlétben; nem beszélve arról, hogy a férfiassága szárnyalt, amikor szemtanúja lett a nő elméje, szíve, teste fölött gyakorolt hatalmától. Nem attól a hatalomtól, hogy a magáévá tegye a nő e részeit, hanem attól a hatalomtól, amellyel felgerjesztette, felizgatta, megborzongatta őt. Megfogadta magának, hogy soha többé nem szalasztja el az egyesülésnek ezt a fontos és rendkívül örömteli részét.
És végül Hamupipőke immár tényleg boldogan élt, míg meg nem halt!