Aranyhaj és a három báró

Az erotikus történet becsült olvasási ideje: 9 perc

Kevés bosszantóbb dolog van egy akadékoskodó, minden lében kanál embernél. Az ilyen folyton piszkálódik, mindenütt összeesküvést sejt, de többnyire kiderül, hogy csak bolhából csinált elefántot. Ezek a kotnyelesek befurakodnak a legbizalmasabb helyekre, semmibe vesznek illemet és logikát. Egyetlen dolog élteti őket: minél sokkolóbb, minél szenzációsabb dolog illúzióját kelteni. Nem számít, hogy amit ki akarnak fecsegni, valós vagy valótlan; egy a lényeg – hogy ők legyenek a hős leleplezők. Hát ilyen minden lében kanál némber volt Aranyhaj.

Aranyhajat minden olyasmi érdekelte, amihez nem volt köze, különösen, ha bizalmas természetű dologról volt szó. Ezekből aztán cikkeket írt az Erdei Hírmondó számára. Számtalan erdőlakót leplezett le és szégyenített meg így, joggal retteghetett bárki, aki elég balszerencsés volt ahhoz, hogy olyasmit tegyen, ami felkeltette Aranyhaj figyelmét.

Így esett, hogy Aranyhaj egy reggelen az erdő egy távoli szegletében járt, és az ott lakó három angol bárót kereste. Hogy miért? Egyszerűen, mert furcsállotta, hogy három férfi úgy dönt, a világtól elzárva összeköltözik az erdő legmélyén. E férfiak ráadásul jómódú és híres emberek voltak, így Aranyhaj kötelességének érezte, hogy felfedje titkaikat a világ előtt.

A bárók persze nem véletlenül zárkóztak el az emberek elől. Fellengzős viselkedésükkel mindenki ellenszenvét gyorsan kivívták, hiszen folyton éreztették, hogy nem szívesen alacsonyodnak le a társadalom többi tagjához. Mindenkinek jobb volt ez így: az egyszerű emberek jól megvoltak a pökhendi bárók nélkül, a három pöffeszkedő alak pedig remekül megvolt a közönséges halandók nélkül.

Egy reggelen a bárók az asztalnál ültek, hogy elköltsék szokásos reggelijüket. A reggeli zabkása azonban szokatlanul forróra sikeredett.

• Azt kell, mondjam, uraim – szólalt meg jeges hangon, szemöldökét felhúzva az első báró -, hogy ez a zabkása felettébb forró.
• Valóban – bólogatott a második. – Ez hallatlan! És akkor még finoman fogalmaztam.
• Legjobb lesz, ha egyelőre felhagyunk az elfogyasztásával – csatlakozott a harmadik. – Idővel, úgy vélem, élvezhetőbbé válik majd.

Így a hármas reggeli sétára indult az erdőben, ahol lustán andalogtak, és közben az ott élő vadvilágról szóló anekdotákkal szórakoztatták egymást. Az állatok boldogan szökdécseltek, mit sem sejtve a bárók szavaiban rejlő metsző gúnyról.

Aranyhaj eközben becserkészte az elhagyott tanyát. Óvatosan közelített a házhoz. Hogy meg ne lássák, a hátsó bejárat felől lopakodott egyre közelebb, és bekukkantott az egyik ablakon. Aztán egy másikon, aztán egy harmadikon, míg végül megbizonyosodott róla, hogy a ház üres.

Aranyhaj felosont a bejárathoz, és az ajtóra tapasztotta a fülét. Egy hangot sem hallott odabentről. Megkockáztatott egy bátortalan kopogtatást, amelyre nem érkezett válasz. Próbaképp elfordította az ajtógombot, és örömmel látta, hogy az ajtó nyitva van. Résnyire kinyitotta, és bedugta a fejét. Egy szempillantás múlva belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.

Odabent azonnal észrevette az asztalon hagyott zabkását. Ahogyan minden lelkifurdalás nélkül képes volt betolakodni más házába, bizonyára nem lepi meg az olvasót, hogy Aranyhaj még az ételüket is szemrebbenés nélkül megkóstolta. Sőt, meg is magyarázta magának a tettét.

• Végül is, olyan gondosan tálalták, hogy akár egy vendégnek is készíthették, mint amilyen én vagyok. És az ember amúgy is meglehetősen sokat tudhat meg a másikról az ételből, amit eszik – győzködte magát. Végül leült az egyik tál elé, és a szájához emelte a kanalat.
• Jaj! – kiáltott fel hátrahőkölve. – Ez túlforró! – Előhúzta a jegyzetfüzetét, és lekörmölt néhány szót. Aztán a második edényhez hajolt, hogy azt a kását is megkóstolja. De ez a falat is kis híján a torkán akadt, s megjegyezte: – Ez meg túl hideg! – Újra firkantott valamit a jegyzetfüzetébe. A harmadik edényben lévő kása már inkább megfelelt az ízlésének, s így szólt: – Ez épp jó! – Újabb gyors feljegyzést írt, aztán az utolsó cseppig megette az edény tartalmát.

Miután befejezte a kutatást a konyhában, Aranyhaj a nappaliba indult, ahol három egészen különböző széket talált. Leült az egyikre, de szörnyen kényelmetlennek találta.

• Ó, egek, ez túl kemény! – kiáltott fel, s megint feljegyzett valamit. Leült a másik székre, és majdnem eltűnt a párnák között. – Ez meg túl puha – állapította meg, és ezt is feljegyezte. A harmadik szék viszont roppant kényelmes volt, és ekkor így szólt: – Ez épp jó! – De a szék régi volt, és halk reccsenéssel hirtelen szétesett, szegény Aranyhaj pedig a kemény fapadlóra huppant. Újabb dühödt jegyzetet írt.

Most már egészen biztos volt benne, hogy valami roppant izgalmas sztorira bukkant. Továbbment egy hosszú folyosón, amely egy szobába vezetett, ahol három ágy állt. Gondolkodás nélkül leheveredett az egyik ágyra.

• Ez túl kemény! – panaszkodott, s továbbállt a következő ágyhoz, miközben gyorsan feljegyzett valamit. – Ez meg túl puha – szólt a véleménye a második ágyról, amit pontosan le is jegyzett. De a harmadik ismét csak elbűvölő volt. Miközben az ágyon fekve leírta a megfigyeléseit, a szemhéja lassan lecsukódott, és Aranyhaj néhány pillanat múlva álomba merült.

Miközben Aranyhaj békésen aludt az ágyban, a bárók visszatértek a sétájukról. Megjött az étvágyuk a testmozgástól, és éhesen a zabkásájukhoz ültek. De azonnal észrevették, hogy valami nincs rendben.

• Én azt mondom – jelentette ki az első báró a szokásos modorossággal -, úgy tűnik, mintha valaki csent volna a zabkásámból.
• Nohát! Milyen fura! – kiáltott fel a második. Aztán, megpillantva a saját zabkásás edényét, felhördült: – Ó, egek! – Csak ennyit sikerült kinyögnie.
• Valaki valóban evett a zabkásánkból – jelentette ki a harmadik. – Mert az én tányéromban bizony egy csepp sem maradt.

A furcsa eseménytől megrökönyödve a bárók nyomban elindultak, hogy megnézzék, vajon másban is kár esett-e a házukban. Abban a percben, ahogy beléptek a nappali szobába, észrevették, hogy a székeik nem állnak a helyükön.

• Valaki ült a székemben – jelentette ki az első, bár semmilyen árulkodó jel sem volt a keményfa széken.
• Szintúgy – csatlakozott a második, és értetlenül bámult Aranyhaj fenekének lenyomatára a puha párnákon.
• De mi történt az én székemmel? – dühöngött a harmadik. – Darabokra tört!

A három báró ezután óvatosan a hálószobába lépett.

• Valaki aludt az ágyamban! – jelentette ki levegő után kapkodva az első báró, miután megpillantotta a gyűrött takarót az ágyán.
• Valaki aludt az ágyamban! – visszhangozta a második.
• Valaki aludt az ágyamban, és még mindig ott van! – szólt a harmadik egészen ijedt hangon.

Az utolsó megjegyzés éles hangja felriasztotta Aranyhajat.

Elképzelheted, mennyire meglepődött, amikor megpillantotta a föléje tornyosuló három bárót! Azonnal felugrott, hogy a nyitott ablakon át elmeneküljön, de a báró, akinek az ágyában elaludt, gyorsan elkapta.

• Ki vagy te, és miért alszol az ágyamban? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
• Aranyhaj vagyok – felelte a nő zavartan. Arra persze nem tudott magyarázattal szolgálni, hogy mit keresett a báró ágyában.
• Megetted a zabkásámat, eltörted a székemet és összetúrtad az ágyneműmet! – folytatta a báró, megvetéssel méregetve Aranyhajat. Két ujjával tartotta a nőt, s a maradék három ujja olyan szögben állt, mintha a fertőzést akarná elkerülni. – Maradj veszteg, míg értesítem a hatóságokat!
• Jaj, ne! – kiáltott fel Aranyhaj. – Azt nem teheted! – Még ki sem mászott az előző slamasztikából, amit gyalázatos újságírói ténykedése hozott a fejére. Ebből még a szerkesztője sem lesz képes kihúzni!

A báró őszintén meghökkent a nő kitörésén.

• Nem tehetem? – kérdezte. – Miért nem? – Zavartan nézett a barátaira, de azok csak a zavarodott pillantását viszonozták. Egy fia ötletük sem volt, hogy vajon miért is ne hívhatnák a hatóságokat.
• Mert engem kifejezetten felkértek, hogy jöjjek ide! – hazudta gyorsan Aranyhaj, miközben azon küzdött, hogy kézenfekvő magyarázatot találjon a tetteire, nehogy ismét bajba kerüljön.
• Kifejezetten felkértek? – ismételte a báró, egyre nagyobb zavarban. Sosem gondolta volna, hogy bolonddá teszik. – Kinek az alkalmazásában kértek fel kifejezetten, hogy idejöjj, és milyen okból?
• Hát… öhm – próbált Aranyhaj egy frappáns választ kiötleni.
• Fogadok, hogy Wallingford gróf volt az! – szólalt meg hirtelen a második báró. – Nem emlékeztek a csínyre, amit a múlt télen követtünk el ellene?

Mindannyian csodálkozva néztek Aranyhajra. A nő elmosolyodott, próbált úgy tenni, mintha valóban ez lett volna a helyes válasz. Kapva kapott a báró javaslatán, anélkül, hogy értette volna, mi is az.

• Megfogadta, hogy viszonozza a szívességet – emlékezett az első.
• Ó, egek, milyen tökéletesen botrányos ötlet! – kiáltott fel a harmadik báró. De olyan örömmel mondta ezt, hogy senki nem hihette, hogy tényleg megbotránkozott.
• Valóban – jegyezte meg a báró, aki néhány pillanattal ezelőtt azzal fenyegetőzött, hogy hívja a hatóságokat. Most lazított a szorításon, amellyel Aranyhajat fogta, és szélesen mosolygott, miközben átgondolta a helyzetet. – De hol a csudában talált volna egy ilyen szajhát?
• Ha legközelebb látjuk, meg kell, kérdezzük tőle – mondta a barátja kuncogva. A viselkedésük, sőt még a testtartásuk is egy szempillantás alatt megváltozott. Kedélyesen tréfálkoztak, miközben közelebb léptek Aranyhajhoz, és lassan elkezdték kigombolni a ruháját. Közben pedig vidáman beszélgettek, Aranyhajat figyelemre sem méltatták, csak nyers megjegyzéseket tettek az öltözékére.
• Szavamra – jegyezte meg az első, miközben áthúzta a ruhát a nő fején és a barátai felé tartotta -, miféle kelméből készült ez az ormótlan rongy?
• Nem mondhatom, hogy valaha is találkoztunk ilyesmivel ezelőtt – felelte a másik, és undorodva ráncolta az orrát. – Arra a holmira emlékeztet, amelyben a krumplit szokás tartani!
• Jaj, de ezt látnotok kell! – rikkantotta a harmadik, miközben Aranyhaj alsóneműjét rángatta. Oda sem figyelt arra, amit csinál, kis híján letépte a nő testéről, majd felmutatta a barátainak. – Ezek aztán az igazán visszataszítóak!

Barátai rémülten kapkodtak levegő után a vászonbugyogó láttán. Aranyhaj döbbenten bámult rájuk. Mielőtt felocsúdhatott volna, hogy a bárók mit is akarnak, máris meztelenül állt előttük, és némán figyelte, ahogy lekicsinylőn kitárgyalják a ruházatát. Majd ők is elkezdtek levetkőzni, egészen hétköznapi módon és minden sietség nélkül, akkurátusan összehajtogatva és egy székre téve minden egyes ruhadarabjukat. Végül az első báró lefeküdt az ágyra, amelyen röviddel azelőtt Aranyhaj aludt. Felvonta egyik szemöldökét, és várakozón nézett a nőre.

• Nos? – kérdezte, és amikor a nő csak bámult, megpaskolta az ágyat. – Mintha élnél, öreglány! – kiáltotta.

A másik kettő odavezette őt az ágyban fekvő báróhoz. Aranyhaj annyira zavarban volt, hogy tiltakozni is elfelejtett. Ide is a túlzott kíváncsisága juttatta, és most megint nem tudott megálljt parancsolni kíváncsiságának. A bárók számára ő egy vadidegen volt, aki szórakoztatni volt hivatott őket. Minden valószínűség szerint sosem derül fény a valódi kilétére, így hát úgy sétálhat majd el az élmény után, mintha meg sem történt volna, mégis új tudással gazdagodik önmagáról és az őt körülvevő világról. Ilyen helyzetben még sosem volt, és valószínűleg nem is lesz többé. Valamiféle eszelős befolyás alatt érezte magát, és képtelen volt ellentmondani a bárók furcsa akaratának és ennek a különös orgiának.

A két báró úgy irányította Aranyhajat, hogy pontosan az első báró tetejébe kerüljön. A lány hirtelen levegő után kapkodott:

• Ez túl kemény!

Erre a báró így felelt:

• Ezt hamarosan orvosoljuk.

Beletörődve a válaszba, Aranyhaj teljesen ráereszkedett, és azonnal belényilallt az intenzív gyönyör, miközben ebbe a testhelyzetbe kényszerülve magába fogadta a férfi keménységének minden egyes centiméterét.

A második báró pontosan Aranyhaj arca elé helyezkedett, és kérte, hogy nyissa ki a száját.

Nem tehetett róla, de mielőtt a férfi a szájába tömte volna magát, megjegyezte:

• Ez túl puha.
• Ezt szintén késlekedés nélkül orvosolni fogjuk – felelte a második báró. És másodpercekkel később Aranyhaj rájött, hogy igazat beszélt.

Aranyhaj most oldalra pillantott a harmadik báróra, aki valamiféle síkosítóval nedvesítette magát. Ó – gondolta -, ez nagyszerű lesz. – De a következő pillanatban már nem így látta, mert a férfi pontosan mögé helyezkedett – és cseppet sem érezte „nagyszerűnek”, ahová a férfi hátulról beerőltette magát. Levegőért kapkodott.

Így érezheti magát egy lepke – gondolta Aranyhaj -, amikor a lepkegyűjtő gombostűre tűzi és módszeresen kitárja a szárnyait. És milyen igaz is volt: a bárók körülbelül annyit törődtek Aranyhaj lelkével, mint a lepkegyűjtő a lepkéével, de figyelmüket teljesen a nő testére összpontosították, és a vágy, amit éreztek iránta, összetéveszthetetlen volt. Ami Aranyhajat illeti, neki minden érzéke életre kelt, de így kifeszítve és teljesen mozgásképtelenül teljességgel ki volt szolgáltatva az akaratuknak.

Miközben magukévá tették, a bárók simogatták és cirógatták Aranyhaj minden porcikáját, közben nyögtek az erőfeszítéstől, hogy lassan csinálják, mert minden tekintetben ki akarták élvezni az ölükbe hullott váratlan ajándékot. Felváltva gyorsítottak és lassítottak, tökéletesen kihasználva a nő mohó testét.

Aranyhaj belsejében egyre nőtt az izgatottság. Sosem érzett még ilyen elragadtatást, miközben kétségbeesetten vágyott még többre. Zihált és nyöszörgött, amikor a bárók még követelőzőbbek lettek és hajthatatlanul hatoltak belé, olyan erővel, amilyet az izgatottsága épp megkívánt. De hamarosan újból lelassították a tempót, erőnek erejével visszafogták magukat, hogy elnyújtsák az élményt. Ezekben a szünetekben Aranyhaj arcát, haját, mellét és fenekét fogdosták, és közben bántó megjegyzéseket tettek a külsejére, a bőre ráncosságára, a feneke formájára, vagy épp a szája mohóságára. Ezeket hallva Aranyhajat elborította a szégyen, de ezzel együtt a vágy hulláma is, és hirtelen azt akarta, hogy használják – még jobban, mint eddig.

Szélesebbre tárta a combjait, begörbítette a hátát és felfelé tolta a csípőjét, hogy a harmadik bárót tökéletesen a hátsó részébe fogadja. A kellemetlen érzés, amit ez okozott, elkeveredett a gyönyörével, s megadta a hajtóerőt, hogy elérje a tökéletes gyönyört.

Hevesen préselte magát az első báróhoz, előre és hátra mozogva rajta, hogy így a férfinak is ugyanolyan gyönyört adjon. De nem akarta elhanyagolni a második bárót sem, úgyhogy nagyobbra nyitotta a száját és hátrahajtotta a fejét, hogy a férfi mélyebbre nyomulhasson a torkába, és minden lökéssel a velejéig áthatotta az éles gyönyör.

A bárók mindeközben szavakkal is kommentálták a történéseket, és minden megjegyzésük olaj volt az egyre hevesebben lángoló tűzre Aranyhaj testében. A nő úgy érezte, hogy a forróság menten elemészti.

Aranyhaj ezúttal őszintén válaszolt a báróknak, mindegyiküket azzal a testrészével cirógatta, amelyet birtokoltak. Nem érdekelte, hogy milyennek látszik, vagy, hogy miként fognak visszaemlékezni rá később, mert amíg kielégíti őket, addig ő is érzi a saját gyönyörét. A teste vadul tekergett, miközben elfojtotta a gyönyör hangjait. A bárók csodálattal és örömmel figyelték, és ámultak, hogy ez a nő nemcsak átadja magát nekik, de szemmel láthatóan azt akarja, hogy még durvábban használják.

Ismételten visszatartva a kielégülésüket, a bárók olyan sokáig szándékoztak foglalatoskodni Aranyhaj testével, amíg csak a nő engedi. Az a báró, aki a szájában volt, megfogta aranyszín hajfürtjeit, és ide-oda húzta a haját, attól függően, hogy milyen helyzetben szerette volna tudni magát a szájában. Az alatta elhelyezkedő báró két kézzel markolta a melleit, és hevesen csipkedte a mellbimbóit, miközben a nő remegett és tehetetlenül vonaglott a testén. A harmadik báró brutálisan csapkodta a hátát, mintha csak egy ló lenne, amely nem tesz a kedvére.

De végül a bárók már nem tudták tovább türtőztetni magukat, mindhárman egyre sürgetőbben, durván döfölték Aranyhaj testét. A durvaságuk átbillentette Aranyhajat a határvonalon. Gyönyörsikolyok törtek fel belőle, amikor a teste végül elérte a legragyogóbb kielégülést. Ez volt az utolsó csepp a pohárban a bárok számára is, mindhárman elvesztették az önuralmukat, zajosan a testébe ürítve nedveiket a túlcsordulásig.

Néhány pillanattal később Aranyhaj újra abban az erdőben találta magát, ahol a napja kezdődött. Zavartan töprengett azon, ami történt vele. Ha nem lett volna az a sokatmondó sajgás a testében, akár azt is hihette volna, hogy az egész csak ábránd volt. De tudta, hogy nem álmodott, és elgondolkodott rajta, hogy mit tett, és mindez hogyan is történhetett.

• Rosszul tettem, hogy hívás nélkül beosontam a bárók házába? – kérdezte. – Nem, nem. Ha rosszul tettem volna, biztosan nem jutalmaztak volna meg ilyen bőkezűen.

Szegény Aranyhaj semmit nem tanult a történtekből, így minden bizonnyal továbbra is szemrebbenés nélkül betör mások magánéletébe. De ami téged és engem illet, mi nem leszünk ilyen meggondolatlanok, és gondosan elkerülünk minden furcsa férfitanyát, amit az erdő legmélyén találunk.

Vagy mégsem?

Írta: Nancy M.