A hegy titka

A hegy titka
Anett és János története – a Turul alatt, a vágy sziklafalán
Anett ritkán ért rá úgy igazán. Két gyerek, férj, munka, háztartás – a napjai rendszerezve voltak, mint egy Excel-tábla. De az a szombat reggel valahogy más volt.
A férje vidéken volt a gyerekekkel, egy hosszú hétvégére elutaztak a nagyszülőkhöz. Anett szinte zavarba jött a hirtelen jött csendtől. A ház kongott a nyugalomtól. És benne valami mocorgott. Valami, ami nem volt éhes, nem volt fáradt, nem volt kedves. Hanem… kíváncsi.
Felvette a telefont, írt egy üzenetet:
„Van kedved ma valami szokatlanhoz? Menjünk fel a Turulhoz. A természetben… könnyebben lélegzik az ember.”
A válasz nem váratott sokáig:
„Már indultam is. A hegy jó hallgatóság.”
________________________________________
A parkolóból indultak, kényelmes tempóban. A sétaút kezdetén még turisták jöttek-mentek, családok gyerekekkel, párok kézen fogva, kutyások. Anett szürke leggingst viselt és hosszú, lazán omló felsőt, alatta sportmelltartó. Napszemüveg mögé rejtette a tekintetét, de János így is látta a szemében azt a sajátos csillogást: nem csak a táj érdekelte.
A lépések lassan ritmust kaptak, a beszélgetés elhalkult. János néha megérintette Anett karját, ahogy segítette egy-egy meredekebb szakaszon, de az érintések tovább maradtak a kelleténél.
Anett csípője finoman János csípőjének súrlódott néha. Nem véletlenül.
A kilátó közelében már ritkásabbak voltak az emberek. A madarak csicsergése és az avar halk reccsenése töltötte meg a csendet. És az a feszültség, amit egyikük sem mondott ki, de mindketten éreztek.
János megállt egy félreeső ösvénynél.
– Itt van egy kis sziklapárkány, ahonnan gyönyörű a kilátás – mondta halkan.
Anett csak bólintott.
Mert valójában nem a kilátás érdekelte.
________________________________________
Amikor odaértek, valóban pazar volt a látvány. A város szétterülve lent, a távolban a dombok.
De János nem nézte a tájat.
Anett mögé állt, hátulról ölelte át, kezét a nő hasára tette, majd lassan felcsúsztatta a mellkasára.
Anett hátrahajtotta a fejét a férfi vállára.
– Itt…? – kérdezte suttogva.
– Itt. – János hangja nyugodt volt. Mint mindig, amikor valami őrültség előtt álltak.
János lehúzta a cipzárt Anett felsőjén. Az anyag hangtalanul csúszott lefelé. A sportmelltartót félrehúzta, és ujjai finoman rátaláltak a keményedő bimbókra.
Anett remegett.
A levegő hűvös volt, de ő lángolt.
Lehúzta a leggingset, bugyival együtt, és ráhajolt a sziklapadra.
Szinte maga kínálta fel magát.
– Tégy magadévá, itt, most… – suttogta, és már nem is gondolkodott.
János nem kérdezett, nem óvott. Csak letolta a nadrágját, és egyetlen mozdulattal mélyen beléhatolt.
Anett nyögése belesimult a fák közti szélbe.
A csípőjük ritmusra mozdult, lassan, de egyre mohóbban.
És ekkor…
egy nesz. Egy lépés. Egy sóhaj.
Valaki állt nem messze. Egy nő.
Negyvenes lehetett, sportos ruhában, kiránduló táskával, mozdulatlanul nézte őket.
És nem fordult el.
Anett megdermedt.
János is érezte, hogy megáll a levegő.
De mielőtt megszólalhattak volna, a nő egyetlen biccentéssel elismerően nézett rájuk… majd lassan elsétált.
És valami történt Anettben.
Nem a szégyen jött. Hanem valami más. Valami perzselő.
A lüktetés új erőre kapott. A hüvelye összerándult János körül, mintha még mélyebbre akarná húzni.
– Ne hagyd abba… kérlek… – zihálta.
És János tovább mozgott benne.
Erősebben. Mélyebben. Vadabbul.
Anett elélvezett. Hangosan. Nyitott szájjal. Szinte sikoltva.
És amikor a remegés csillapodott, a haját kisimítva hátranézett.
– Azt hiszem, most már nem akarok többé „csak titokban” élni – mondta.
János csak mosolygott.
De tudták: ez a pillanat örökre ott marad a hegyben. A fákban. A kőben. A levegőben.
És talán… abban a nőben is, aki látta.
________________________________________
A hegy titka – II. rész: Újra a kilátónál
Eltelt néhány hét azóta.
A vágy nem múlt. Nem is csillapodott. Sőt – valami újfajta izgalom fészkelte be magát Anett testébe: a megfigyeltség tudata.
Az az idegen nő, az a biccentés, az a pillanat… nem tudta kiverni a fejéből.
Többször álmodott róla. És amikor magához nyúlt este, csukott szemmel nem csak János ujjait képzelte el magán, hanem a nő tekintetét is – azt a kimondatlan vágyat, amit akkor és ott látott.
Egy szombat délutánon megint írt Jánosnak:
„Ma visszamennék oda. Veled. A kilátóra. A testem emlékszik mindenre, és kívánja újra.”
________________________________________
Ezúttal más útvonalon mentek, egy kis kerülővel. Lassan, keveset beszélve. A fák lombjai között átszűrődött a napfény, és Anett lépteiben volt valami különös: tudta, mit akar, és nem szégyellte.
A kilátónál – ugyanannál a kőperemnél, ahol múltkor összeforrtak – megálltak.
Anett mélyet szippantott a levegőből. Mintha a teste már előre tudta volna, hogy ez a hely mit kér tőle.
Aztán hirtelen megfagyott a mozdulat.
A nő ott állt újra.
Ezúttal már nem véletlenül.
Nem volt rajta túratáska. Csak testhez simuló leggings, egy ujjatlan felső és egy enyhe mosoly.
– Ne zavartassátok magatokat – mondta halkan.
Hangja szinte meg sem rezdítette a levegőt.
– Csak… szeretném újra látni. Amit akkor láttam.
Anett szíve a torkában dobogott. Egy pillanatig mozdulni sem tudott. Aztán… megfordult János felé, és lehúzta a saját felsőjét.
A melltartó sem sokáig maradt.
A kilátó kövein állva, a nő pillantását keresve tette csupasszá a mellkasát, majd hátralépett Jánoshoz, és megcsókolta. Hosszan. Mélyen. Tudatosan.
– Figyeld, mit teszel velem – suttogta, miközben János kezei a testén jártak.
Nem titkolóztak. Nem suttogtak.
Ez már nem titkos légyott volt. Hanem egy bemutató.
Anett fellépett a kőperemre, kissé lehajolt, két kezével megtámaszkodott – és János mögé lépett.
A szél éppen csak megmozdult, mikor a férfi beléhatolt.
A nő nézte őket. Nem szólt. Nem mozdult.
Csak… ott volt. És Anett minden idegszálával érezte, hogy figyelik.
Minden mozdulat mélyebb volt, minden nyögés élesebb, minden rezdülés erősebben rázta végig a testét.
– Nézd csak… nézd, ahogy élvezek… – lihegte Anett, és az arca kipirult, szeme félig lehunyva.
János pedig nem állt meg. Nem lassított. Úgy mozgott benne, ahogy csak az tud, aki pontosan ismeri a nő testét.
Anett csípője remegett, combjai megfeszültek, és a kilátó csendjében hangosan élvezett el – újra.
________________________________________
A nő odalépett hozzájuk, de nem túl közel.
– Köszönöm – mondta egyszerűen, halkan.
– Ez gyönyörű volt.
Aztán megfordult, és úgy tűnt el a fák között, mint egy látomás.
Anett a kőre ült, combjai remegtek, a haját János simogatta.
– Mi történt velem? – kérdezte suttogva.
János csak ennyit mondott:
– Önmagad lettél. Hangosan. Nézve. Vágyva.
________________________________________
A hegy titka – III. rész: A tisztás csendje
Anett napok óta nem tudta kiverni a fejéből azt a jelenetet. A nő szemeit. A szavak nélküli jelenlétét. Az, hogy valaki nézte őket, és ő mégsem érzett szégyent – sőt, valami különös, mély vágy bontakozott ki benne miatta.
Most újra ott voltak. Nem a kilátónál – egy eldugott, füves tisztáson, valamivel lejjebb a hegyoldalban. János ismerte ezt a helyet. Árnyékos volt, de mégis világos. Olyan, mintha az erdő egy apró titkot rejtene benne. Mint egy zárható fiók egy éjjeliszekrényben, amelybe csak ketten nyúlnak bele – óvatosan, de mohón.
Anett letette a kis hátizsákot, leült a pokrócra, amit János terített. Csönd volt. A fák levelei között madarak csiviteltek, de minden hang puhán, szűrve érkezett.
Ez a csönd nem volt üres – tele volt várakozással.
– Azt hiszem, figyel minket – mondta Anett halkan, ahogy körbenézett.
Nem volt benne félelem. Inkább… izgalom. Egy forró sejtés, hogy valaki a közelben van. Megint.
János leült mögé, és ujjai lassan végigsimítottak Anett vállán, nyakán, le a kulcscsontjára, mintha a szavait akarná végigkövetni a bőrén.
– Ez zavar? – kérdezte.
Anett megrázta a fejét.
– Egyre kevésbé. Sőt… tudod jól.
Hátradőlt János mellkasának, miközben a férfi kezei lassan elindultak a testén. Nem siettettek semmit. Most nem volt rohanás. Minden érintésnek volt helye, súlya, célja.
Anett teste szinte lélegzett az ujjai alatt. Pulzált, kívánt, engedett.
A póló hamar lekerült róla. A melltartót maga kapcsolta ki, s közben egyenesen előre nézett – a fák közé, mintha hívná a szempárt, amit múltkor érzett a bőrén.
Majd hátrapillantott Jánosra, és halkan suttogta:
– Ma azt akarom, hogy ő is tudja, mennyire élvezem.
János térdre ereszkedett mögötte, és csókokat hintett a hátára, le a derekáig, miközben Anett lehúzta a nadrágját.
A bugyija utolsónak maradt – s mint egy lassú, szertartásos mozdulattal, ő maga csúsztatta le.
Félmeztelenül, térdre ereszkedve hajolt előre, tenyereit a pokrócra támasztva. János mögé térdelt, kezei a csípőjén pihentek meg, majd lassan belecsúszott – finoman, mélyen, olyan magától értetődően, mintha ez a hely mindig is ezt a pillanatot várta volna.
És akkor… a bokrok között valami megmozdult. Egy nesz. Egy árnyék.
A nő. Megint ott volt.
Nem szólt semmit. Csak állt, mint egy figyelő őrangyal, néma tanúja az ösztönnek, a szenvedélynek.
Anett nem nézett rá közvetlenül, de érezte – minden porcikájával.
Ettől minden lökés mélyebb lett, minden sóhaj erősebb.
– Nézd, mit teszel velem… – lihegte újra.
– Nézze, mit teszel velem…
János nem lassított. A testük egymáshoz simult, sűrűn, ritmikusan. A fák csendje megtelt nyögéssel, remegéssel, csókokkal.
Anett végig ott maradt, nyitott testtel, engedelmesen, vágyón, mint aki örömmel mutatja meg magát – nemcsak a szeretőjének, hanem annak is, aki lesi.
És amikor végre elélvezett – hangosan, ívbe feszülve –, akkor először nézett a nő szemébe.
A nő nem mosolygott, nem szólt. Csak bólintott.
Aztán újra eltűnt.
________________________________________
A hegy titka – IV. rész: A patak hangja
Pár nap telt el azóta, hogy a kilátó alatti tisztáson egymásnak estek. Azóta sem beszéltek róla – sem a nő jelenlétéről, sem Anett különös izgalmáról. De nem is kellett. A csöndek most már mindent elmondtak. Olyan nyelvet kezdtek beszélni egymással, amit csak azok értettek, akik már beléptek a tiltottba, és nem akarnak visszafordulni.
János ezúttal egy kis erdei ösvényre vezette Anettet. Mélyebben hatoltak be a hegy gyomrába, ahol már csak a természet hangjai voltak hallhatók: a madarak röpte, a lombok zizegése, és ahogy egy kis patak víze táncolt a köveken.
Egy apró fahíd vezetett át rajta, mellette pedig egy elhagyatott vadles rozsdásodó létrája kapaszkodott fel egy terebélyes fára. A rét, ahová megérkeztek, nyitott volt, mégis védett. A fák koronája beárnyékolta, de a nap sugarai áttörtek a levelek között, mozaikos fényeket rajzolva a fűre.
Anett mezítláb lépett bele a patak sekély vizébe. Felkacagott, ahogy a hűvös érintés végigszaladt a bokáján.
– Ide mindig elbújnak a szarvasok – mondta János mögötte állva, miközben a szemével végigsimította a nő hátát, vállát, csípőjét.
– Most nem ők bújnak el, hanem mi… – válaszolta Anett, és a tekintete egy pillanatra újra megkeményedett vággyá.
Lassan lecsúsztatta magáról a ruháit. Előbb a felsőjét, majd a nadrágját. Bugyit most nem viselt – direkt. Tudta, hova jönnek.
János mögé lépett, átkarolta, szájon csókolta, majd hátulról a vállába harapott finoman.
– Itt? – kérdezte.
– Itt – lehelte a válasz, remegve.
Letérdeltek a fűre, ahol a napfény foltjai csókokként simogatták Anett bőrét. Feküdt, nyitott combbal, felhúzott térdekkel, és János először csak a belső combját csókolta. Lassan, sorban, szinte térképszerűen haladt felfelé. Minden érintés mögött ott volt a szándék: nem sietni, csak fokozni.
Mire a nyelve elérte a forróság középpontját, Anett már ívbe hajlott a vágytól. Egyetlen hang sem jött ki a torkán – csak a zihálása árulta el, mennyire elöntötte a gyönyör előtti feszültség.
És akkor…
Újra. Egy reccsenés.
A bokrok felől. Ugyanaz a zaj, amit már ismertek.
Anett nem nyitotta ki a szemét. Nem kellett látnia. Tudta, hogy ott van.
És ettől… valami megint átszakadt benne.
– Néz minket, ugye? – suttogta elfojtott hangon.
János nem válaszolt. Csak folytatta. Még mélyebbre. Még lassabban.
Anett már nem szégyellte a hangjait. Hangosan sóhajtott, remegett, mozgott a ritmusra, mint egy nő, aki nem bújik el a gyönyöre elől, hanem megmutatja azt – tudatosan, provokatívan, büszkén.
A nő nem jött közelebb. Nem szólt. Csak ott állt, mint egy szellem a lombok között. Figyelt.
És amikor Anett elélvezett – ezúttal remegve, reszketve, hangtalanul, de elementáris erővel –, a szemét újra kinyitotta, és pont oda nézett.
Nem szóltak egymáshoz. Nem kellett. A bűn már nem volt bűn. Csak vágy. És tanúság.
________________________________________
A hegy titka – V. rész: A hang, amely megérint
Anett és János ismét az erdő mélyén jártak, egy újabb titkos helyszínen, ahol a természet éppoly szabad volt, mint az őket átjáró vágyak. A patak csobogása mellett letelepedtek egy mohával borított, kidőlt fatörzsre. A levegő friss, és tele volt fenyőillattal.
Ahogy János finoman megérintette Anett kezét, egy halk, de határozott suttogás csendült meg a távolból:
— „Látlak titeket… és csodállak.”
Anett megdermedt, szíve megdobban. Körbenézett, de a nő nem látszott. A hang mintha a széllel érkezett volna, mégis olyan közvetlen volt, hogy melegséget és izgalmat ébresztett benne.
János felé fordult, aki csak bólintott, értette a helyzetet, és lágyan megfogta a nő arcát.
— Nem vagyunk egyedül — suttogta.
Anett úgy érezte, mintha ez a titokzatos jelenlét még inkább felkorbácsolná a vágyaikat, a csendben pedig egy láthatatlan harmadik is ott volt közöttük, aki éppen annyira élvezte ezt a néző szerepet, mint ők a pillanatot.