Mónika – 1. rész – Diákszerelem

Az erotikus történet becsült olvasási ideje: 9 perc[Ez egy kitalált történet, de egymástól független, valós események részleteire épül.]

“Az a lány, akit szerettem, ma már boldog talán.
Az a lány, akit szerettem, ma már nem gondol reám.
Messze jár a lány.”
Szörényi Levente: A lány, akit szerettem

Ez a szombat este is olyan lesz, mint amilyen már jóideje a többi szombat estém: felteszek egy régi lemezt, töltök magamnak egy dupla whisky-t, és leülök a sarokban álló, kényelmes, mély fotelbe. Hűséges macskám az ölembe telepszik, és miközben simogatom, hangosan dorombol, el-elbóbiskol.
Lassan kortyolgatom az italt, és lelki szemeimmel valahova, a „tegnapon túlra” nézek, – emlékezem. Furcsa, de a Bourbon valahogy megédesíti a fájó emlékeket is. Nem, nem vagyok múltba révedő alkesz, tudom mi az elég, a palackra mindig karcolok egy vonást, hogy „eddig és ne tovább”. A rovátkák közt két-három centinél sosem nagyobb a távolság.
Mónika… Ő volt az első komoly szerelmem, emléke az évek mélyéről máig kísért. Mostanában gyakran eszembe jut 1994 Szilveszter éjszakája. Mónika akkor szeretkezett velem előszőr, ott vesztette el szüzességét. Mindketten tizennyolcadik évünkben jártunk, a középiskola utolsó évfolyamát végeztük. Zajló házibuli egy nagy családi házban, huszonvalahány fiatal, többnyire párok, lüktető zene, villogó fények.
Éjfél, a Himnusz idejére mindenki feláll, majd pezsgődurrogás, Boldog Újévet Mónika, BUÉK mindenkinek! Kimondott és kimondatlan fogadalmak az Új Évre.
Kimegyünk a ház mögötti kertbe, tűzijáték rakétái indulnak az ég felé süvítve, színes fényükkel megvilágítják a zöldövezeti házak cseréptetőit, egymásba karolva nézünk utánuk.
Vissza a házba, az üvöltő zene újraindul, vannak, akik fergeteges táncba kezdenek, de éjjel kettő körül már kevesebben állják a sarat, van, aki a fal mellett a padlószőnyegen elnyúlva alszik, mások eltünedeznek a ház útvesztőiben. Mónikával a konyhába tévedünk, -valaki volt olyan jó, hogy megfőzte a virslit, eszünk pár falatot, majd mi is elindulunk felfedezni a házat, ahol most csak a tulajdonosék fia és mi többiek, a barátai, illetve barátainak a barátai bulizunk, mialatt a ház gazdái, a szülők egy távoli luxus szállodában töltik az év utolsó éjszakáját. A folyósok homályos zugaiban ölelkező párok sziluettjei tűnnek fel, illetve el. A felső emeleten benyitunk egy padlásszobába.
„Foglalt!” -szól egy hang a sötétből.
Tovább próbálkozunk, végre a harmadik szoba üres, gyorsan bemegyünk és ruhástól az ágyra huppanunk.
Csók csókot követ, kezem alatt Mónika pulcsija felcsúszik, alatta a félhomályban fehérlik a melltartó. (Remélem ebben a szobában nem fognak ránknyitni, azért mégis az ajtó elé tolok egy fotelt.)
Érzem bőrén a Rexona dezodor diszkrét, ismerős illatát, ha azóta megérzem valahol ezt az illatot -bár ez ritkán esik meg, mert ma már nem árulják vagy nem használják ezt a fajtát, szinte újra mellette érzem magam.
Fején át lehúzom róla a kötött pulóvert, és kissé ügyetlenkedve, kikapcsolom a melltartót. Nem túl nagy, de nem is kicsi, még lányos, de már inkább nőies melleire vetem magam. Hátra dől, ajkaim felváltva nyalogatják, szopogatják megmerevedő mellbimbóit, ő közben a hajamat simogatja. Lenyúlok, kigombolom vajszínű kordbársony nadrágja fémgombját, és lehúzom a cipzárt. Benyúlok, és a harisnyanadrág alatt, a selymes bugyi szövetén át érzem domborodó punciját. Halkan sóhajtozik.
Nem, nem először járok ezeken a tájakon, jártam már ezen a terepen máskor is, de csak lépcsőházak sötét pincelejáróiban, amikor esténként hazakísértem. Lehúzom térd alá a nadrágot a fekete, télies harisnyanadrággal együtt, így már könnyebben hozzáférhetek mindenéhez. Ledobja magáról a félig lehúzott ruhadarabokat, én meg lassan, élvezettel lehúzom róla a könnyű, selyembugyit.
Feltárul előttem formás, meztelen teste, ledobálom ruháimat, és széttáruló combjai közé helyezkedem. Ujjaimat puncijára helyezem, érzem, hogy nedvesedik, de nincs türelmem további előjátékhoz, megőrjít a vágy, mert tudom, hogy még szűz, de számomra is ő az első nő az életemben. Már merev péniszemmel „masszírozom” sötét szemérem szőrzettel borított punciját, feszes combjait még jobban széttárva feljebb húzza, én meg egy határozott mozdulattal belehatolok.
„Ó…” – sóhajt fel elfúló hangon, és átkarolja derekamat.
Egyre mélyebben járok benne, csípőjével átveszi a mozdulatokat, a lökéseim ütemére apró nyögések hagyják el torkát. Jobb kezemmel lenyúlok oldalt és rugalmasan kemény popsijába markolok. Nem bírom soká az első alkalmat, a túlfűtött izgalomtól perceken belül, kéjes nyögésekkel elélvezek. Erősen magához szorít amint érzi, hogy telespriccelem szűk, szüzességét épp most elvesztett punciját. Neki most nem volt orgazmusa, de ez általában így szokott lenni az első alkalomkor. Nem is ez volt számára a lényeg, hanem maga a megismételhetetlen esemény, amellyel női mivoltjának egy következő, magasabb szintjére lépett.
Szótlanul fekszünk egymás karjaiban, miközben tompán idehallatszik a zene. Az ablak a még sötét kertre néz, de már nemsokára hajnalodik. Mónika egy plédet csavar magára, és a kihalt folyosón át kimegy a fürdőszobába. Vízcsorgás, zuhany hangja. Visszajön, kézitáskájából elővesz egy eset utáni antibébi tablettát -valószínűleg valamelyik barátnőjétől kapta, és egy korty kólával lenyeli. Kicsit én is rendbe szedem magam, felöltözünk, és lemegyünk az alsó szintre. Kicsit még beszélgetünk, majd lassan elköszönünk a társaság még talpon levő tagjaitól, és hazafelé indulunk. Ritkás hópelyhek szállonganak, ezen a télen még nem esett hó.
Most már határozottan virrad, kéz a kézben ballagunk a már elcsendesült utcácskák házai között, végül kiérünk az ünneplés éjszakájának hulladékával, üres üvegekkel, sörösdobozokkal, színes papírszerpentinek foszlányaival borított főutcára. A ködös távolban utcaseprő autók sárga lámpái villognak. A város lassan elpihen, csak néha hallatszik egy-egy papírtrombita elnyújtott, távoli hangja. Új Év napja van, már 1995-öt írunk. Hűvös a reggel, a villamosmegállóban Mónika fejére húzza a prémmel szegett kapucnit, majd hozzám simul. És ahogy egymást átkarolva várunk a villamosra, még nem sejtjük, hogy mához egy évre ilyenkor már nem leszünk együtt.
Előző szeptember végén, alig három hónapja ismerkedtünk össze egy iskolai „klubdélutánon”. Én a város jónevű gimnáziumába jártam biológia szakra, ő pedig kereskedelmi szakközépbe. Mindkét iskola patinás épülete a város főtere mellett állt, az ő osztálya lányosztály volt, az enyém csak fiúkból állt, valaki kapcsolatot épített ki a két osztály között, így hívtak meg minket iskolájuk pinceklubjába a lányok egy ismerkedő bulira. Ott láttam meg Mónikát, aki -legalább is számomra, szép lány volt, barna hajú, barna szemű, pajkosan mosolygós. Formás feneke, mellei, karcsú dereka ránézésre beindították fantáziámat. Felkértem táncolni, összeismerkedtünk, és a buli után hazakísértem. Első csókunk a lépcsőházi kapualjban „csattant el”. Rendszeresen találkozgatni kezdtünk, együtt „jártunk”, mint mondani szokás.
Általában öt körül végeztünk, mert mindkettőnk járt különféle szakkörökre, illetve előkészítőkre; érettségi után tovább akartunk tanulni.
Találkozásaink napjain, amint kijöttem a gimnáziumból, átlósan keresztülvágtam a téren, utamat gyakran az egyik közeli templom mélyhangú, bús harangjának zúgása kísérte. Mónika az iskolája bejáratánál, a kétoldalt felszerelt, régies, kovácsoltvas kandeláber fényében várt rám. Sétálva indultunk a kis utcákon át egy távolabbi, bár nem túl messze levő parkos átjáróudvar felé, ami egy másik templomhoz tartozik, úgy is hívják, hogy Luther-udvar. Itt leültünk egy padra és hosszan csókolóztunk. A park másik kijárata a főutcára nyílt, ahol a villamos járt. Erre mentünk tovább, és mivel egyirányban laktunk, egy darabig még a villamoson is folytathattuk enyelgésünket. Úgy éreztük nagyon szeretjük egymást, bár voltak, akik azt mondogatták, hogy a diákszerelem nem tart soká. Nekik lett igazuk.
Az emlékezetes Szilveszter-éjszaka óta csak néha, egy-egy házibulin, vagy esetleg korábban végezve az iskolában, valamelyikünk lakására felsurranva adódott alkalmunk intim együttlétre.
Már jócskán benne jártunk a tavaszban, sétáink útvonalán virágba borultak a japáncseresznye fák. Osztályunk egy tanulmányi verseny jutalmaként részt vett egy ötnapos úton Belgiumba, ahol egy ottani gimnázium tanulói láttak vendégül bennünket. Osztályfőnökünk kíséretében mentünk, nagyon jól éreztük magunkat, sokan akkor ültünk először repülőgépen. Brüsszelben laktunk, elbűvölt minket a város színes, bohém, inkább franciás, mint flamand hangulata, az ódon utcák, a „pisilő kisfiú”, a Manneken Pis szobra, a passzázsok, a haléttermek előtti, jegelt asztalokra halmozott tengeri halak, rákok, kagylók látványa. Leugrottunk Oostende-be is, megnézni az Északi-tengert. A hazatérés után első dolgom volt Mónikát felkeresni. Feldobott hangulatomban először nem vettem rajta észre semmi rendkívülit.
Másnap iskola után találkoztam néhány barátommal egy fiatalok törzshelyeként ismert cukrászdában, és mesélgettem nekik utiélményeimről. Egyszer csak egyikük beszólt:
„Hallod, Mónika is jól érezte magát, amíg távol voltál.”
„Hogy érted?” -néztem nagyot.
Elmondták, hogy többször látták egy sráccal a belvárosban, láthatóan igen jól érezvén egymással magukat.
„Ki az az ember?! Megölöm!” -futotta el agyamat a düh.
„Csak egy ’takonygyerek’, aki mindenkinek visz virágot” -próbált megnyugtatni egyikük.
Még aznap felkerestem Mónikát, és kérdőre vontam. Nem próbálta letagadni -még csak hazudni sem próbált „valami szépet – értem és teérted”, hanem őszintén elmondta, hogy a srác segíti iskolájukban azokat, akik felvételire készülnek, sokat segített neki is, ő meg hálából elfogadta a meghívást a randevúra. Jöttek-mentek, tettek-vettek, végül a fiú ágyában kötöttek ki. A srác részéről ezzel vége is volt, láthatólag csak a „farkára akarta fűzni”, a többi megszerzett diáklány „skalpja” mellé. Ő sem tervezett vele hosszútávra, de bennem mégis egy világ omlott össze. Az, hogy mi motiválta, kíváncsiság talán, vagy csak delejes dumával levették a lábáról, nem derült ki. Nem kérdeztem, ő meg nem mondta. Szakítottam vele, faképnél hagytam, pedig a végén még sírva is fakadt, a szemfesték feketére festette potyogó könnyeit.
Másnap, a nagyszünetben elmerengve kóvályogtam az iskola udvarán. Járt oda egy másik osztályba két lány, Ági és Erika, akikről tudtam, hogy Mónika barátnői. Most is ott álltak a fal mellett, és engem figyeltek.
„Mónika szeret” -szólt oda Erika, ahogy elhaladtam a közelükben.
Válasz nélkül továbbmentem, és beültem egy leselejtezett iskolapadba, ami az udvar egyik szegletében várta elszállítását más, kiszuperált irodabútorokkal együtt. Félszemmel láttam, hogy utánam jöttek, de továbbra sem tettem úgy, mintha érdekelnének.
„Üljünk mellé kétoldalt, akkor nem tud meglógni” -hallottam Ágit, és két oldalról közrefogva mellém ültek a padba.
Én viszont, előre, a pad alatt kibújva mégis „meglógtam”. Szerencsére, hamarosan becsengettek, így leszálltak rólam.
Iskola után egyenesen hazamentem, messzire elkerülve a tér másik oldalát. Volt egy tőlem pár évvel fiatalabb srác haverom, aki a szomszéd bérházban lakott, neki keseregtem el a bajomat.
„Az Isten ba…a meg a nőket!” indítottam rám nem jellemző vulgáris hangnemben, amikor délután átjött.
„Mi volt?” -nézett rám kérdőn.
Elmeséltem az aznap történteket, az előzményekkel együtt. Érdeklődéssel hallgatta, habár nem sokat tudott érdemben mondani rá, ő még túl fiatal volt komolyabb nőügyekhez, ezért inkább mentünk és ittunk egy sört a lakótelepi ABC mögött.
Mónikát elkerültem, beletemetkeztem az érettségire, illetve az egyetemi felvételire való tanulásba, gondoltam, ő is hasonlóképpen foglalja le magát.
Lassan egy hét telt el, amikor egyik reggel Mónika osztálytársa, Vanda várt rám a téren, és egy levelet adott át. Valójában csak egy cédula volt az ismerős kézírással:
„Ha akarsz még látni, találkozzunk holnap a megszokott helyen és időben. Mondani akarok valami fontosat. Puszillak, Móni” -állt benne. Az aláírás mellé egy kis szívet rajzolt.
Vegyes érzésekkel mentem el másnap a találkára. A szokott helyen várt az iskola előtt. Úgy tűnt, nem tudja, hogy kezdjen bele.
„Sétáljunk?” -kérdezte végül.
Elindultunk amerre szoktunk, és mint már sokszor, most is a templom nagyharangjának jellegzetes, mélabús kongása kísérte utunkat. A hang ide-oda verődött a házfalakról, hol innen, hol onnan volt hallható. Eszembe jutott, hogy régebbi sétáink alkalmával olykor elképzeltük, hogy Rómában vagyunk a Piazza del Popolo-n, amikor alkonyatkor zúgnak a környékbeli templomok harangjai. Egyikünk sem járt még ott, csak tervezgettük, hogy egyszer majd együtt elmegyünk oda. Most már ebből sem lesz semmi -gondoltam kedvetlenül.
Amit séta közben elmondott, annak nagyjából ez volt a lényege: Bár megbánta, amit tett, és megérti, ahogy iránta érzek, még mindig engem szeret. Viszont, azzal, hogy ha valamelyikünket (vagy mindkettőnket) felvesznek az egyetemre -aminek meg volt az esélye, úgyis távol kerülünk egymástól évekre, amit kapcsolatunk, ha eleve nem romlott volna el, sem biztos, hogy kibírna. Azt szeretné, ha még egyszer, utoljára, együtt töltenénk egy éjszakát, erre jó alkalom lenne náluk otthon szombaton, mivel szülei vidékre mennek rokonokhoz és csak másnap jönnek haza. Ő, a tanulásra hivatkozva otthon marad. Nem akarja, hogy haraggal váljak el tőle, ezt az utolsó éjszakánkat szeretné megőrizni emlékül.
Lényegében akkor, ott, egyetértettem vele abban, amit a kapcsolatunk esélyeiről mondott, és csak jóval később bántam meg, hogy még csak meg sem próbáltam az ellenkezőjéről meggyőzni. A búcsúszeretkezésbe, magam sem tudtam, miért, szinte gondolkodás nélkül belementem.
Szombat este valami megmagyarázhatatlan, belső remegéssel mentem fel a második emeletre, és nyomtam meg a csengőt. Az ajtó kinyílt, én pedig beléptem. Mónikán egy divatos háziköntös volt, nyakamat átölelve, jobbról-balról megpuszilt. A szobájába invitált, ahol egy hangulatlámpa halvány fényében fehérlett a megvetett ágy. Leültünk egy-egy fotelbe, rövid, kissé erőltetett beszélgetésbe kezdtünk arról, hogy ki, hogy halad a tanulással, majd egyszer csak felállt.
„Szeress most utoljára” -mondta patetikus hangon, és színpadias mozdulattal kioldotta köntöse övét, majd egy mozdulattal levetette a köntöst, ami így, most a lábainál hevert a szőnyegen.
A szám tátva maradt a látványtól: csak egy áttetsző, rövid, ún. baby-doll hálóing volt rajta, ami sejtelmesen láttatni engedte formás melleit, rózsás mellbimbóit. Alsó széle épp, hogy takarta -miközben félig-meddig láttatta is sötétlő szeméremdombját. Eszem vesztve hozzáléptem, és lázasan csókolni kezdtem ajkait, közben kemény fenekébe markoltam. Leült az ágyra és lassan hátradőlt. A baby-doll selyemanyagán át kidomborodtak merev mellbimbói, amint a vékony anyagon keresztül csókolgatni kezdtem azokat.
„Vetkőzz le teljesen” -mondta.
Feláltam és ledobáltam magamról az összes ruhámat. Végre -kár, hogy utoljára, zavartalanul lehettünk együtt, nem egy zajos házibuli félreeső szobájába húzódva, attól tartva, hogy bármikor ránk nyithatnak. Nyakáig feltűrtem a hálóingjét, és számmal lefelé kalandoztam lassan kígyózó testén. Amint leértem, széttárta feszes combjait, arcom forró, nedves puncijába temettem. Egy pillanatra felvillant bennem a gondolat, hogy az elkövetkező évek alatt hányszor fogják mások is ezt tenni vele, hány marok fogja formás, rugalmas popsiját hasonló élvezettel markolászni, mint én most teszem.
Már kéjesen nyögdécselt, amint nyelvem fel-le kalandozott kisajkai között, szerettem volna puncijának édes ízét emlékül eltenni valahová, lelkem mélyének egyik rejtett polcára.
„Gyere” -hívott megremegő hangon, és én még egyszer, utoljára belehatoltam az ismerős nyillásba.
Egy darabig mozdulatlanul öleltük egymást, mintegy őrizve a pillanatot, majd altestünk lassú, ütemes mozgásba kezdett. Teste hullámzott alattam, és idővel a mozgásunk felgyorsult. A csúcsra érve, csinos lábaival átkulcsolta derekamat, miközben körmeit a feltörő élvezettől szédülten hátamba mélyesztette.
„Ó, csináld még!” -lihegte, mivel én még nem voltam „kész”, és miközben ki be-jártam lüktető puncijában, fölöttébb kéjes hangokat csaltam ki belőle, mintha valami élő hangszeren játszanék.
Miután, elsöprő orgazmussal végül én is a csúcsra érve ráhanyatlottam, úgy éreztem most már meg tudom bocsájtani félrelépését őszinte odaadása láttán.
„Haragszol még rám?” -kérdezte, ahogy egymás mellett hevertünk.
„Már nem. Mindig a barátod leszek.” -válaszoltam, és gyengéden megcsókoltam homlokát.
Szeptemberben mindketten megkezdtük az egyetemet, és végleg kikerültünk egymás látószögéből.
Sok év telt el azóta, megnősültem, de házasságom válással végződött. Mostanában, az ilyen magányos estéimen gyakran elgondolkozom azon, hogy másképp is alakulhattak volna a dolgaink Mónikával, ha közösen teszünk érte valamit. Rájöttem, hogy más nőt soha nem fogok tudni úgy szeretni, mint őt szerettem, és valamiért abban is biztos vagyok, hogy őt sem tudja más férfi hasonlóképpen szeretni.
S bár, lehet nosztalgiázni, nagyon valószínű, hogy „az a lány, akit vártam én, ma már boldog nélkülem”.
És ebben az is megerősített, hogy nem rég valakitől véletlenül megtudtam, hogy Mónika az egyetem utolsó évében összejött egy tőle pár évvel idősebb, külföldi vendégprofesszorral, akihez később hozzá is ment feleségül. Azt mondják, Kanadában élnek, valahol Toronto környékén. Látszólag közönnyel fogadtam a hírt, de magam előtt is rejtélyes módon, azóta időnként észak-amerikai közösségi oldalakon nézelődöm. Sose tudni, lehet, hogy egyszer rábukkanok ott egy ismerős arcra.
Hogy mit kezdek akkor, még nem tudom, de majd kitalálok valamit.