Egy csésze kávé mellett

Egy csésze kávé mellett
A kávézó nem volt túl elegáns, de épp ez tetszett benne: otthonos volt, halk zene szólt, és az ablaknál lévő asztalnál már ott ült. Pontosan. Mint aki tudja, hogy a pillanatok értékesek.
Mosolygott, mikor odaértem, én pedig hirtelen elfelejtettem, mit akartam mondani. Csak leültem, és hallgattam a hangját. Finoman, természetesen beszélt – a gyerekeiről, könyvekről, amiket szeretett, és hogy mit keres igazán egy kapcsolatban. Őszintén mesélt a társkeresés furcsa világáról, arról, milyen nehéz valakit valóban megismerni.
Egy ponton a beszélgetés lassabban folyt – egy kis csend, ami nem volt kellemetlen. Aztán szóba került a tantra masszázs. Nem kacérkodott vele, inkább úgy mesélt róla, mintha egy régi, lassú művészet lenne. A figyelemről, az érintés tiszteletéről, az érzékiség mélyebb szintjeiről. Érdeklődve hallgattam, miközben azon kaptam magam, hogy közben az ujjai mozgását nézem, ahogy a kávéscsészét forgatja.
A találkozó végén még mindig volt bennünk valami kimondatlan, valami, ami nem fért el abban az egy órában. A mosolya búcsúzáskor nem ígért semmit – de kérdezte, lenne-e kedvem egy második találkozóra. Talán egy termálfürdőben. „Lazább környezet, több idő, és… a víz közelsége mást is megnyit az emberben” – mondta halkan, mintha csak magának jegyezné meg.
Mosolyogtam. Azt hiszem, tudta a választ.
________________________________________

A víz alatt minden máshogy történik
Aznap délután selymes gőz lengte be a levegőt. Nem volt tömeg, és a legbelső medencében, ahol csak alig néhányan áztatták magukat csendesen, találtunk egy félreeső sarkot. A víz meleg volt, a teste még melegebb.
Ő először a medence szélére ült, lábait a vízbe lógatta. A combja nedvesen fénylettek a gőzben, és miközben beszélgetett, észrevettem, hogy egyre többször ér hozzám – egy láb, egy térd, egy tenyér a vállamon. Először csak véletlen volt. Aztán már nem.
A beszélgetésből lassan mozdulatok lettek. Egymás mellé csúsztunk a medence belső peremén, úgy, hogy a karja a karomhoz ért. Ő elmosolyodott.
– Ez kicsit olyan, mint előjáték, nem? – kérdezte halkan.
Nem kellett válaszolnom. A tekintetemből tudta.
A víz alatti világ különös: minden érintés halkabb, minden mozdulat lassabb, minden reakció tisztább. A tenyerem finoman csúszott a combjára. Nem nézett rám. Csak engedte. A bőre forró volt, még a víz alatt is éreztem a feszültséget. A lábát finoman szétnyitotta, éppen annyira, hogy a kezem beljebb csúszhasson a belső combjára.
A szemei csukva voltak, a levegője egyre mélyebb. A feje hátrahullott a medence szélére. A hüvelykujjam apró köröket írt a bőrére, miközben az arcomat közel húztam a füléhez.
– Mondd meg, ha nem akarod – súgtam.
– Azt hiszem, most kezdtem el igazán akarni – válaszolta.
A víz alá merültem, egészen lassan. A testem végigcsúszott az övéhez, egészen a combjai közé. A számmal megérintettem a bőrét ott, ahol eddig csak a fantáziámban tehettem. Nem konkrét, nem direkt mozdulat volt — inkább ígéret. Egy nyelvhegynyi kísértés.
Amikor feljöttem, ő lihegve nézett rám. A keze az enyém után nyúlt, és az öléhez vezette.
– Tarts ott. Ne mozdulj. Csak tudd, hogy ott vagy.
Így ültünk a vízben, a kezem a combjai közt, mozdulatlanul. Csak a forróság és a pulzálás beszélt helyettünk.
A termálfürdőből kilépve nem szóltunk. Csak néztünk egymásra. Egyetlen mondat nélkül is tudtuk: ez több lesz, mint amit terveztünk.
________________________________________
A második találkozás – A víz emlékezete
Már várt rám. A termálfürdő csendes sarkaiban mindig is volt valami bizalmas – a párás levegő, a tompa visszhangok, az emberek elhalkult mozdulatai. Megláttam őt a megbeszélt pihenőpadnál: haja enyhén megpöndörödött a nedvességtől, a szemeiben pedig ott volt az a játékos kíváncsiság, amit az első találkozón is észrevettem.
– Te tényleg masszőr vagy? – kérdezte félmosollyal, miközben mellém ült.
– Igen – feleltem. – De nem a klasszikus értelemben. A tantra másról szól. Figyelemről, energiáról, lassúságról. Nem technikáról.
Nem kérdezett többet. Csak bólintott, és ahogy együtt elindultunk a melegebb medencék felé, a víz már elkezdett dolgozni rajtunk: oldani, nyitni, lágyítani.
Egy eldugott sarokban telepedtünk le. A vállát finoman megérintettem – csak annyira, hogy jelezzem: most nem beszélgetni fogunk, hanem érezni. A bőrén meleg víz csillogott, az illata keveredett a fürdő levegőjével. Finoman a tarkójára tettem a tenyerem, és ujjaim a nyakizmait kezdték követni, csak a légzés ritmusát figyelve.
Nem volt cél. Nem volt sietség. Minden érintés engedélyt kért, és minden rezdülése válasz volt. A válla elernyedt, a nyaka kissé oldalra billent, és a szemeit lehunyta. Nem beszéltünk – csak a testbeszéd maradt, az ujjak halk kommunikációja a víz alatti bőrön.
– Így… – súgtam. – Ahol figyelem van, ott bizalom is születhet.
Később, mikor a vízből kijöttünk, és a törölközőkbe burkolózva egy padra ültünk, halkan megkérdezte:
– Ez is része volt a masszázsnak?
Mosolyogtam.
– Ez csak a bevezetés volt. A valódi érintések akkor kezdődnek, amikor már nincs szükség kérdésekre sem.
Ő csak rám nézett, és a válasz ott volt a pillantásában: „Akkor folytassuk…”
________________________________________

A csendből születő érintés
Nem kérdezte, hogyan készüljön. Tudta, hogy nem ruhákban vagy gyertyákban van a lényeg, hanem abban, amit beenged magából – és amit rám bíz.
A lakásban halk zene szólt, csak egy mély, lassú ritmus, ami inkább érzés volt, mint hang. A szoba meleg volt, puha fényekkel, és én már előkészítettem a helyet – a matracot, a természetes olajokat, a meleg kendőket. Nem siettem. A tantra mindig tisztelettel kezdődik.
Ő mezítláb jött be, egy vékony selyemköntösben. A mozdulatai kicsit bizonytalanok voltak – nem a testét, hanem a helyzet újfajta intimitását illetően. Én csak egy pohár vizet nyújtottam neki, mosolyogva.
– Nincs jó vagy rossz. Csak jelenlét.
Ahogy lefeküdt a matracra, hasra, lassan, bizalommal, megéreztem a légzését. A háta felszínén a finom szövetek alatt mozgott a levegő, és én először csak fölé hajoltam – nem érintettem meg, csak lélegeztem vele. Az érintés előtt mindig van egy pillanat, amikor a levegő már közös lesz.
Az első mozdulatok puhák voltak, lassú, körkörös simítások a hátán, a vállain, a karjai mentén. Ujjaim nem keresni akartak, csak ismerni. Hogy hol van feszültség, hol van nyitottság. A bőre meleg volt, lágyan párás, és egyre többször történt meg az, hogy meg sem kellett szólalnunk: a teste válaszolt, ha valamire igent mondott. Egy enyhe sóhaj. Egy mélyebb kilégzés.
Ahogy az olaj lassan szétterült a hátán, én egyre finomabban simítottam végig a gerince mentén. Néha csak a tenyereim melegét érezte, néha az ujjaim hegyét, ahogy a lapockái körül kört írtam a bőrre.
A masszázs nem vált erotikussá – és mégis, minden mozdulatban ott volt a lehetőség. Az érzékiség nem a test egy-egy pontján lakott, hanem abban a tényben, hogy most csak ő volt – figyelem középpontjában, ítélet nélkül, teljes biztonságban.
Amikor a masszázs végéhez értünk, nem volt szükség szavakra. Csak ültünk egy ideig. Ő betakarva, én mellette, a csöndben. Néha ez a legmélyebb kapcsolat: amikor már nincs mit mondani, mert minden megtörtént a bőrön keresztül.
És mielőtt elment volna aznap este, csak ennyit mondott:
– Rég nem éreztem ennyire önmagamnak a testemet.
________________________________________

A harmadik alkalom – A határ, amit együtt lépünk át
Ezúttal nem beszéltünk meg semmit előre – csak annyit írt: „Ma este is jönnék, ha még nem fáradtál el bennem.”
Nem válaszoltam hosszan. Egy szó elég volt: „Várlak.”
Éreztem, hogy valami megváltozott benne. Nemcsak a kíváncsiság hozta most, hanem valami több – egyfajta belső döntés. A testbeszéde nyugodtabb volt, már nem félt megmutatni önmagát. Amikor belépett, nem volt rajta semmi más, csak egy puha kendő, amit lazán maga köré tekert. Nem magamutogatóan, hanem természetesen. Mint aki már nem rejteget semmit.
Nem beszéltünk sokat. Halk zene, meleg fények, az olaj illata már a levegőben. Lefeküdt, ezúttal a hátára – és ez már önmagában is egy gesztus volt. Sebezhetőség. Megnyílás.
Először csak a homlokához értem, finoman. Hosszú ideig ott tartottam a tenyerem – nem simogatás volt, inkább jelenlét. Aztán lassan végig a karjain, a mellkasán, a hasán – minden mozdulat kérdés volt. És minden apró sóhaj, minden lassú nyitás válasz.
A melle alatti ívhez érve nem nyúltam tovább – csak körülrajzoltam, ujjbeggyel, éppen csak súrolva. A bőrön futó apró reszketés többet mondott minden szónál.
– Jó így? – kérdeztem halkan.
– Igen… – súgta. – Most már igen.
A csípője vonalánál időztem, de nem léptem túl – a kezeimet a combján pihentettem, csak a melegséget hagytam ott. A medencéje finoman megemelkedett, de nem követelésként – inkább, mint egy hívás.
Az érintés lassan váltott: már nem csak nyugtatott, hanem izgatott is. Minden simításban ott volt a lehetőség a folytatásra. A légzése gyorsabb lett, az ajkai nyíltak, de a szemei csukva maradtak. Olyan volt, mint egy tánc: csendes, érzéki, szinte szakrális.
Nem volt célunk. Nem kellett, hogy valami történjen. És mégis, amikor a keze az enyém után nyúlt, és ujjait összefonta velem, tudtam: átléptük azt a határt, amit már nem lehet csak testként értelmezni. Ez már más volt.
Két ember. Egy ritmusban. Egy érzésben.
És még mindig csak az elején jártunk.
________________________________________

A negyedik találkozás – Amit ki nem mondtunk, de mindig ott volt
Az este más volt már az érkezés pillanatától. Nem volt benne a korábbi visszafogottság. A mozdulatai tudatosabbak lettek, és a tekintete is tovább időzött rajtam. Mint aki már tudja, mit akar, de azt is tudja, hogy nem kell kimondani.
Egy pohár vörösbor, egy halk zene a háttérben. Nem feküdt le azonnal a matracra. Leült mellém, és csak ennyit kérdezett:
– Te mit vágysz egy ilyen kapcsolódásban?
Meglepett a közvetlensége. De nem zavart. Végre kimondhattuk.
– Intimitást. Azt, amikor nem kell sietni. Azt, amikor nem csak a test nyílik meg, hanem a vágy mögött rejtőző lélek is.
Csend lett.
– És ha… ha én több vagyok, mint csak kíváncsiság? Ha vannak vágyaim? Néha vadabbak, néha lágyabbak. De igazak. Akkor… tudsz velem maradni ebben?
Bólintottam. Nem volt mit mérlegelni.
– Csak akkor indulunk el, ha Te is akarod. És ha közösen akarjuk végigjárni.
Ekkor halkan közelebb húzódott. Az ujjai a combomra csúsztak, lassan. Az érintése már nem csak felfedező volt. Ez már jelzés volt.
– Néha arra vágyom, hogy vezessenek – mondta halkan, szinte suttogva. – De csak úgy, ha közben én is dönthetek. Hogy adjam, amit akarok… de ne kelljen elvenni tőlem.
A szívem lassabban, de mélyebben dobogott. Nem erotikus jelenet volt ez, hanem egy szent pillanat. Amikor két ember őszintén megmutatja egymásnak a mélyebb rétegeit – azt is, ami vágy, és azt is, ami félelem.
– És Te? – kérdezte.
Közelebb hajoltam, ajkaim súrolták a fülét, de még nem csókoltam meg.
– Arra vágyom, hogy minden érintés kérdés legyen… de a válasz már a testedben legyen ott. Hogy egyszerre adjam és kérjem az irányítást. Hogy ne tudjuk pontosan, ki a vezető, és ki az, aki követ – mert mindketten mindkettők vagyunk.
Sóhajtott.
És akkor megcsókolt.
Nem hirtelen, nem követelőzve. Inkább úgy, mint amikor valaki régóta akar valamit, de csak most engedi meg magának.
Az este lassan bontakozott ki. Már nem voltak szerepek, csak reakciók, kérdések, válaszok, halk nevetések, mély lélegzetek. A masszázs most nem külön szertartás volt – hanem része az érintésnek, amit már nem csak a tenyerem adott, hanem a szám, a testem, a figyelmem.
És amikor már minden bőrünk emlékezett a másikra, és minden vágy kicsit valóra vált – nem kérdeztünk, hogy mi következik.
Csak néztük egymást. És tudtuk: ez még mindig csak a kezdet.
________________________________________

Az éjszaka, amikor nem maradtak kérdések
A teste már nem csak a kezem emléke volt – most már engem akart. Nem az olajat, nem a zenét, nem a hangulatot. Engem.
A szemei nyitva maradtak, miközben a hátára feküdt, a tekintete hívott – vártalak. A combjai enyhén szétnyíltak, de nem kihívóan, hanem őszintén. A bizalom így is leplezetlen volt.
Odahajoltam hozzá, először az arcát csókoltam meg. A szája puha volt és türelmetlen egyszerre – mint aki már nem akar lassítani. A keze a tarkómra simult, finoman, de határozottan húzott közelebb. A csókjaink mélyültek, míg a testünk össze nem ért – bőr a bőrön, meleg a melegen. Már nem volt tér köztünk.
A szám a nyakához csúszott, majd lejjebb, a kulcscsontjára. Éreztem, ahogy a lélegzete megremeg, mikor a mellem alá értem. Nem siettem – először csak a nyelvem hegye érintette, majd az ajkam zárta közre a bimbóját, amit lassan, ritmusosan kezdtem kényeztetni. A teste ívbe feszült alatta, a csípője önkéntelenül mozdult.
A kezem közben végigsimított a hasán, majd egészen a combja belső vonaláig csúszott. A bőre ott forróbb volt, lüktetett, és ahogy az ujjaim finoman közelítettek a szeméremdombjához, már nem volt több kétség. Meg akart nyílni. Engedni. Elmerülni.
– Most… – súgta. – Ne csak érints. Vegyél el.
Nem kellett kétszer mondania. A tenyerem a combjai közé simult, ujjaim a legérzékenyebb pontját keresték, először csak kívül, lágyan simítva, mintha kérném az engedélyt. Nedves volt, forró, hívogató. A hüvelykujjam finoman körözött a csiklóján, miközben két ujjam lassan csúszott belé – lassan, de határozottan. A teste azonnal válaszolt: megemelkedett, befogadott.
A tekintetünk összeért, miközben mozogni kezdtem benne, belül. A másik kezem a mellkasán pihent, éreztem, ahogy a szíve kalapál, és közben halk nyögések törtek fel belőle – nem hangosak, hanem igazán mélyről jövők.
Ez nem pornó volt. Ez mi voltunk.
És amikor már a teste minden pontja lüktetett, a kezem és a szám váltogatták egymást: a csiklóján, a belsejében, a mellén, a combján, a nyakán. Addig, míg hirtelen megremegett. Nem egyetlen pillanat volt, inkább egy hullám, ami végigsöpört rajta. A teste összezárult, elernyedt, majd újra megfeszült, miközben mélyen belélegezte az éjszakát.
Amikor mellé feküdtem, a karom alá bújt. Nem mondott semmit. Csak a combját az enyémhez nyomta. És a tenyerével végigsimított a hasamon, lejjebb.
– Most én jövök – súgta.
________________________________________

A testem emlékezett rá – most én akartam őt
Még mindig éreztem az ujjaiban a ritmust. A lassú, de biztos mozdulatokat, ahogy olvasott bennem, mint egy nyitott könyvben. Még nem múlt el teljesen az érzés – a remegés a combomban, a mélyről jövő lüktetés bennem. Olyan volt, mintha belülről ragyognék, és minden egyes érintése csak tovább ígérte, hogy ez még nem a vége.
De most én akartam őt. Megérinteni, felfedezni, elvenni.
A tenyerem lassan csúszott végig a hasán, egészen addig a pontig, ahol már nem csak az érzéki vágy mutatkozott meg, hanem a férfi, aki engem kívánt. Kemény volt és forró. A testem szinte önkéntelenül reagált rá – újra nyitottam volna a combjaimat, újra akartam volna magamban érezni. De előbb… előbb én akartam adni.
Felé hajoltam, a szám végigsiklott a mellkasán, az oldala mentén, ahol a bőr vékonyabb, érzékenyebb. A nyelvem hegye körberajzolta a bordái ívét, aztán lesiklottam. A csípőjénél megálltam, a kezeim finoman a combjai belső oldalát simították, miközben a szemébe néztem. A tekintete mély volt, türelmes – hagyta, hogy vezessem.
A nyelvem először csak érintette őt. Egy lassú, nedves mozdulat, alulról felfelé. Éreztem, ahogy egy pillanatra megfeszül – nem a meglepetéstől, hanem az intenzitástól. Aztán a szám körbezárta, és én elkezdtem játszani vele. Nem gyorsan. Nem technikásan. Inkább érzékien, változó ritmusban, hol a nyelvemmel körözve, hol mélyebben, finoman szívva.
A hangja halk volt, de őszinte – egy elfojtott sóhaj, egy halk káromkodás, egy nevem a levegőben. Tudtam, mit érzek: hogy tetszem neki így. Hogy nem csak „elvisel” ebben a szerepben, hanem vágyik rám, ahogy most vagyok. A hajamba túrt, nem irányítani akart, csak érezni – ahogy a nyelvem minden mozdulata ráhangolódik.
Egy idő után éreztem, hogy közel van. A teste megfeszül, a légzése szaggatottá válik. De nem akartam, hogy vége legyen – még nem. Felnéztem rá, és egy utolsó csók után megálltam.
Felültem fölé, a derekára ültem, éreztem magam alatt a keménységét. A bőröm izzott, és már nem volt bennem félelem – csak vágy és akarat.
– Most én akarlak bennem – mondtam halkan, és ahogy ránéztem, láttam a tekintetében: Ő is engem akar.
Lassan vezettem magamba. Nem csak befogadtam – meghívtam. A testemmel mondtam: most mindketten otthon vagyunk.
És miközben lassan kezdtem mozogni rajta, először finom, gördülő mozdulatokkal, éreztem, hogy ez már nem játék. Ez már nem csak érintés.
Ez már egy közös ritmus. Egy szavak nélküli vallomás.
És még órákkal később, mikor már csak egymás karjában feküdtünk, az ujjaival a hátamat simogatva, azt súgta a fülembe:
– Te nem csak elvettél belőlem ma éjjel…
– …hanem valamit mélyen vissza is adtál.
________________________________________

Ő – amikor először mertem kimondani
Egy pohár bor, egy puha kanapé, egy halk jazz a háttérben. Már nem kellett eljátszanunk semmit. Nem kellett, hogy a mozdulatok vezessenek – most a szavak jöttek el.
– Van valami, amit még sosem mondtál el senkinek? – kérdezte halkan, miközben a combomon pihent a keze.
Elmosolyodtam, de nem nevettem.
– Van. Több is.
Ő nem sürgetett. Csak ott volt velem. Figyelt. Ez volt benne a legveszélyesebb: hogy tényleg jelen volt.
– Néha arról fantáziálok – kezdtem –, hogy megkötözöl. Nem durván, nem erőszakosan. Inkább úgy, hogy ne mozdulhassak… hogy teljesen rád legyek bízva. Hogy minden érintést előre érezzek, de ne tudjam, mikor jön. És hogy közben végig nézel. Végig ott vagy.
Csend lett. A levegő sűrűbb lett körülöttünk. Ő nem nevetett. Nem feszengve hallgatott. A tekintete mélyült.
Aztán csak ennyit mondott:
– És ha azt mondom, ez nekem is fantáziám…?
________________________________________
Ő – amikor már nem csak hallgattam
Az ő hangja csendesen csilingelt bennem. Nem csak a szavai izgatóak – az őszinteségük volt az. Hogy bízott bennem annyira, hogy kimondja. És én is készen voltam.
– Én néha arra vágyom – kezdtem, – hogy nézhesselek, miközben magaddal játszol. Hogy ne nyúlhassak hozzád – csak ülhessek, nézve, ahogy lassan elveszted a kontrollt. És aztán… mikor már nem bírod tovább, akkor végre megérinthesselek. De akkor már nem gyengéden.
Megmerevedett egy pillanatra. De nem a meglepetéstől. Hanem attól, amit a szavai után tett: egy lassú, hosszú, belső remegés futott végig rajta. A combjai enyhén összezárultak. A mellei lassabban emelkedtek, de a bimbói feszesen jelezték: tetszik neki, amit hall.
– Akkor játsszunk ilyet legközelebb – súgta.
És én tudtam: ez már nem fantázia lesz.
________________________________________
Ő – amikor már nem fantáziáltam, hanem kész voltam
Aznap este meztelenül álltam előtte, bekötött szemmel.
Nem volt kötél. Csak selyemkendő. Nem volt parancs, csak halk kérdések. Minden érintése engedélyt kért, és én mindig azt válaszoltam: Igen. Akarom.
A keze néha csak a levegőt simította a bőröm felett – azt hittem, megérint, de még nem. Ettől őrültem meg. Ettől vált a vágy fizikai fájdalommá, aztán édes feloldódássá.
És amikor végre a nyelvét éreztem a combom belső ívén, akkor már nem volt visszaút. A testem remegett, a hangom halk, elcsukló sóhaj volt. Ő mégsem sietett. Végignézett rajtam, miközben elveszítettem magam.
És ahogy később rám feküdt, belém csúszott, és végre megtöltött, már nem voltunk külön. Sem testben, sem vágyban, sem gondolatban.
És ekkor már nem csak szeretkeztünk. Hanem megéltük egymás legmélyebb igazságait.
________________________________________

„A mi hétvégénk” – Egy elvonulás, ami nem csak a testekről szólt
Már napok óta üzengettek egymásnak. Nem csak szavakkal, hanem vágyakkal. Képekkel. Mondatfoszlányokkal, amik mögött ott lüktetett a „mi lenne, ha…”
Végül ő írta meg:
– Két éjszaka. Egy eldugott vendégház, kandalló, szauna, csak mi ketten. És a vágyaink. Eljössz velem?
Ő nem kérdezett többet. Csak küldött egy címet, egy időpontot… és egy szabályt:
„Hozz magaddal egy titkos játékot. Én is viszek egyet.”
________________________________________
Péntek este – a megérkezés
A ház a fák között állt, csendesen, távol mindentől. A levegő hűvös volt, de bent már ropogott a tűz. Egy üveg bor az asztalon, két mécses az ágy mellett. A kanapén puha plédek, és egy kérdés a levegőben:
– A te játékod, vagy az enyém legyen előbb?
Ő a kabátja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy fekete szatén szemkötőt, egy kis csengőt… és egy pár bársonyos kézbilincset.
– A tiéd kezdődik – mondta.
________________________________________
Szombat hajnal – játék és engedés
A testem remegett, de nem a hidegtől. A szemkötő sötétje kiszolgáltatottá tett – de nem félelemmel, hanem izgalommal. Éreztem, ahogy körbejár. A léptei puhák, de hallhatóak. Néha egy halk csengő jelezte, hogy mögöttem van. Máskor eltűnt a hangja, és hirtelen a nyakamnál éreztem a leheletét.
– Most csak érzed – súgta. – De nem tudod, mikor jövök újra.
Az érintései kiszámíthatatlanok voltak. A nyelve a gerincem mentén, az ujja a mellem alatt, a foga a combom ívén. Néha épphogy, máskor mélyen. A testem nem tudta, hova mozduljon – mindenhol várta őt.
És amikor a kezei végre lefogtak – gyengéden, de határozottan –, és a nyelve a legérzékenyebb pontomhoz ért, nem kértem semmit. Csak hagytam, hogy elveszítsem magam benne.
________________________________________
Szombat délután – az ő fantáziája
Most rajtam volt a sor. Elővettem egy selyemsálat, egy apró vibrációs tojást, és egy kártyapaklit.
– Minden kártyán egy kérdés van – mondtam. – Ha nem válaszolsz, játszom veled. És te nem szólhatsz közben.
Elmosolyodott.
– Játék indult.
A kérdések hol mélyek voltak, hol pimaszok:
„Voltál már úgy meztelen mások előtt, hogy izgatott?”
„Megfordult a fejedben, hogy nézzenek, miközben szeretkezel?”
„Mi az a mondat, amit ha hallanál tőlem szex közben, elveszítenéd a kontrollt?”
Nem mindig válaszolt.
És amikor nem, az apró vibráció indult el benne. A teste finoman megfeszült, és én csak néztem. Minden nyögés egy újabb szabályszegés volt.
Végül könyörgött. De csak a tekintetével. A száját nem nyitotta ki.
És én ezt most jutalmaztam.
________________________________________
Vasárnap – utoljára együtt, másképp
Most már nem volt szemkötő. Nem volt játék sem. Csak két test, akik mindent tudtak egymásról – és mégis minden érintés új volt.
Ő csókolt először. Nem csak a számat. A combomat. A mellem alját. A hasamat. A szeméremdombomat. Mindent úgy, mintha már nem a vágyról, hanem a háláról szólna.
És amikor utoljára szeretkeztünk azon a hétvégén, már nem volt benne dominancia, sem szerep. Csak együtt mozdulás. Egy test, két lélek. Egy ütem, két lélegzet.
________________________________________
És amikor hazamentünk, már nem voltunk ugyanazok.
A vágyaink többé nem maradtak titokban.
És ettől csak mélyebb lett minden.
________________________________________