II. rész – Az érzelmek csapdájában
„egymás nélkül úgyis elveszünk” – dalszöveg, Szécsi Pál – Hidd el
1.
Első komolyabb szexuális élményemet 16 éves koromban szereztem az akkor 20 éves nővéremtől, Ágnestől. Azóta is vegyes érzések fűznek ehhez az esethez, mert egyrészt erkölcstelennek tűnik, másrészt örömmel tölt el, hogy a tőlem tapasztaltabb nővérem avatott be a szexualitás rejtelmeibe, miközben láthatólag nekem is sikerült örömöt okozni neki akkori együttlétünk során. Ma is hálával gondolok vissza rá, amiért kielégítette iránta érzett kamaszvágyaimat, úgy, hogy ő is kielégülést nyert általam, mert, mint akkor bevallotta, titkon ő is vágyott rám.
2.
Több mint tíz év telt el azóta, már a harmincas éveinkben járunk, máshol élünk, és az eltelt évek során csak ritkán találkoztunk. Ilyenkor titkos kalandunkat sosem emlegettük fel, és mások tudomására sem jutott soha.
Azaz, egyvalakinek mégis.
Ágnes férjhez ment, én egy, még a főiskolán megismert barátnőmmel éltem együtt, már évek óta. Jól kijöttünk minden téren, de mindig volt egy olyan halvány érzésem – egyébként nem csak vele, hanem az őt megelőző kapcsolataimban is, hogy jó-jó, de mégsem az igazi, valami hiányzik. Furcsa lány volt, akit furcsa dolgok érdekeltek: energialátónak mondta magát, ismereteit az úgynevezett ’kvantum-pszichológia’ állításaira alapozta, ami szakmai körökben akkoriban áltudománynak számított.
Első publikálója egy Helena Liskov nevű, a Harvard-egyetemen dolgozó pszichológusnő volt, aki után Liskov-teóriának is nevezték ezeket a tanokat. Lényege leegyszerűsítve az – már amennyit a magyarázatokból megértettem-, hogy minden emberi érzelem energiamezőt hoz létre az adott személy körül, és az energiahullámok megőrződnek egy ún. kristálytérben, ami leegyszerűsítve olyan, mint egy más dimenzióban lévő tér. Akik érzelmileg nagyon kötődnek egymáshoz, azoknál az energiamezők külső pályái összekapcsolódnak, hasonlóan, mint ahogy az atomok külső elektronjai teszik a molekulákban.
Ez a kapcsolat tértől és időtől független, tehát a két személy bármilyen távol van egymástól, akkor is létezik. Sőt, a messzeségből is hatnak egymásra, ha egyikükkel történik valami, az a másikra is kihat, ilyet a kvantumfizika is leír a távoli részecskék összefonódásának elveként, innen származik a kvantumpszichológia elnevezés.
És ami talán a legérdekesebb benne, hogy ezeket az érzelmi energiamezőket az ún. energialátó képességgel rendelkezők érzékelni tudják, ez a képesség minden ember tulajdonsága volt egyszer, de az idők során elveszett. Visszaszerezni többek közt az ún. harmadik szem megnyitásával lehet, ami a homlokunk közepén van, habár anatómiailag ott semmi ilyen nem található.
Így mesélte a barátnőm, én nem nagyon hittem benne, lassan el is feledkeztem róla, de később mégis eszembe kellett, hogy jusson, mégpedig teljességgel nem várt módon:
Egy nap, ritka alkalmak egyikeként összegyűltünk a szülői házban egy családi eseményt megünnepelni. Barátnőm velem jött, és ott volt Ágnes is a férjével. Lezajlott az ünnep, hazamentünk, és a szobában üldögélve beszélgettünk a nap eseményeiről, amikor barátnőm meglepő dolgot kérdezett:
-Ugye, ti nagyon kötődtök egymáshoz a nővéreddel?
-Nem csoda, hiszen testvérek vagyunk.
-Ez több, mint testvéri szeretet, ti úgy szeretitek egymást, mint a szerelmesek, még ha nem is tudatosul bennetek.
-Honnan veszed?
-Az energiapályáitok össze vannak kapcsolódva, és a távolból is folyamatosan hatnak egymásra. Mondtam már, én energialátó vagyok, érzékelem az ilyesmit.
-Honnan tudjam, hogy igaz-e, hogy ilyeneket látsz?
-Jól van, akkor mondok valami cifrábbat, amin még jobban meg fogsz lepődni: ti egyszer régen lefeküdtetek egymással.
Megdöbbenésemben elakadt a hangom, de mégis megpróbáltam valahogy hárítani.
-Örültség, amit mondasz. Honnan tudhatnád?
-Nem kell tagadnod, nem ítéllek el érte. Hogy honnan tudom? Amikor behívtál az egykori szobátokba, éreztem, hogy a szoba kristályterében még mindig ott rezegnek egykori szexuális örömötök -mondjuk úgy, energia visszhangjai. Nagyjából tíz éve történt, ott kapcsolódtak egymáshoz az energiapályáitok. Valamilyen francia zenét hallgattatok, most is ott vibrálnak a dallamok a kristálytérben.
Egy darabig nem tudtam megszólalni, végül megadólag azt mondtam:
-Most már hiszek a kvantum-pszichológiában, nincs mit tagadnom azon, amit megtudtál rólunk.
-Várj, nem ilyen egyszerű a dolog. A köztetek kialakult energiakapocs azt eredményezi, hogy soha nem fogtok tudni teljességgel mást szeretni, mert a kapcsolatotokból valami mindig hiányozni fog, ezt tudom, hogy velem is érzed, ne tagadd, nem hibáztatlak érte. Csak egymással érezhetitek teljesnek magatokat. És ne gondold, hogy csak itt, ebben a földi létben. A halál után az ember energiája a kristálytérben megmarad, és ott is azzal a kiegészítőjével törekszik együttlenni, amivel egyszer összekötődött.
-Akkor mit tehetek?
-Semmit azon kívül, hogy nektek valamilyen módon együtt kell élnetek. Ágnes, még ha látszólag jól meg is van a férjével, ez már nem tart sokáig, férjének nem felé hajlik az energiatere, hanem valaki más felé, ezt is láttam. De ez törvényszerű, Ágnesé sem hozzá kapcsolódik, hanem hozzád. És kettőnknek sincs hosszútávon közös jövője, de ezt eddig is tudtam. Ne aggódj, nem hibáztatlak, ezek a dolgok úgymond kozmikus szinten dőlnek el, függetlenül az akaratunktól, nem tehetünk ellenük semmit.
Ahogy megjósolta, kapcsolatunk valóban nem tartott már sokáig, ennek ellenére barátságban váltunk el. És már nem is lepett meg, amikor nemsokára azt a hírt hallottam Ágnes felől, hogy házassága zátonyra futott, lezajlott a válás. Mivel gyerekük nem volt, úgy döntött, más városba költözik, hogy ott kezdjen új életet. Útja átvezetett azon a városon, ahol akkor éltem, megbeszéltük, hogy meglátogat, nálam alszik, és majd másnap megy tovább.
3.
Dél körül érkezett vonattal, kimentem elé a pályaudvarra. Hazataxiztunk, és mivel ezen az éven szokatlanul korán jött az enyhe tavaszi idő, kis pihenő után kimentünk a délutáni napfényben fürdő belvárosba. Egy teaház teraszán leülve, egy csésze tea mellett röviden elmesélte mik történtek vele az elmúlt időszakban és én is meséltem pár dolgot a saját életemről, de az energialátó, volt barátnőmtől hallottakat nem említettem neki.
Ágnes most is fantasztikusan nézett ki elegáns blézerében, rövid szoknyájában, bokacsizmájában. Alakján nem fogtak az évek, haját hátul ismét lófarokba fogta, mint annak idején otthon. Csak barna szemének megszokott pajkos pillantása kapott valami érdekesen melankolikus árnyalatot mióta utoljára láttam. A szűk utcákban sétálva, fejét időnként vállamra hajtva belém karolt, a járókelők azt hihették, szerelmespár vagyunk, és talán nem is tévedtek volna nagyot. Időnként irigyen-elismerő férfipillantásokat éreztem magamon.
Otthon készítettem vacsorára egy gyors olasz tésztát, mialatt visszavonult úgymond „kicsit rendbe szedni” magát. Hosszú, testhezálló, vékony fekete ruhában jelent meg újra, alig tudtam levenni szememet a dekoltázsról, mert úgy tűnt, nem vett fel alá melltartót. A magasan felvágott szoknyarész mentén elő-elővillant formás lába. Lassan ettünk a szokatlanul meleg este miatt nyitva hagyott ablaknál álló asztalnál, és a spagettihez megittunk egy-két pohár könnyű vörösbort is. Egy ideig hallgattuk még a város távoli, tompa, esti moraját, miközben az ablakon besütő Hold fénye meg-megcsillant Ágnes ezüst nyakláncának medálján.
Majd átültünk a nappaliba, ahol meggyújtottam néhány díszgyertyát, és egy pohár brandy-vel a kezünkben a süppedős fotelekben ücsörögve csevegtünk erről-arról, apróságokról. Feltettem azt a régi lemezt, amin érzelmes, francia slágerek vannak, azon az emlékezetes estén is ezt hallgattuk, az a lemez Ágnesé volt, de később magamnak is szereztem egy példányt belőle. Ágnes dúdolt, és időnként elgondolkodva nézegette a gyertya lángját a poharában lévő borostyánszín italon keresztül, mintha valahová a múltba tekintene. Úgy tűnt, mondani akar valamit – és én már azt is sejtettem, hogy mit, csak még nem tudja hogyan fogjon hozzá.
Amikor Serge Gainsbourg és Jane Birkin lassú száma, a Je T’aime, …Moi Non Plus (Szeretlek, …Én sem) következett – amit annak idején csak “Zsötem-ként” ismertünk, és aminek egyes részeit egy – egyébként téves városi legenda szerint ágyban, szeretkezés közben vette fel az énekespár, váratlanul így szólt: “Nincs kedved táncolni?” Felálltunk, és egymáshoz simulva ringatóztunk a zene ütemére. Karjait nyakam köré fonta, szemeiben csillogott a gyertya -és talán már egy kicsit a brandy lángja, miközben közelről éreztem diszkrét parfümillatát. Amikor a szám a hírhedt “sóhajtozó” részhez ért, erőt vett magán és megkérdezte: “Mondd, emlékszel még mi volt köztünk egyszer?” “Jól emlékszem ma is” – feleltem, “de miért jutott ez most eszedbe? Azt mondtad akkor, hogy ne beszéljünk róla többet.” – kérdeztem színlelt meglepetéssel. “Tudod” – mondta egy sóhajjal kísérve, “azóta sem élveztem az olyan együttlétet senkivel annyira, mint akkor ott veled.”
Ó, tehát ez a közös végzetünk – gondoltam, – ezt a terhet cipeled te is magadban, úgy látszik tényleg működik Liskov teóriája. Hiszen hasonló felismerés bennem is felmerült, lassan, csodálkozva rádöbbentve, hogy talán éppen ezért éreztem eddig más nőkkel való kapcsolataimban valamiféle megmagyarázhatatlan felszínességet. Vagy talán nem is olyan megmagyarázhatatlan, annak tükrében, amit volt barátnőm mondott az energiamezők kapcsolódásairól. “Valami szétválaszthatatlan kapocs keletkezett akkor ott közöttünk” – válaszoltam. “Ölelj magadhoz” -suttogta, mire szorosabban vontam magamhoz, és megcsókoltam félig nyílt ajkait.
Szinte feltörtek bennünk a már-már elhalványult, vagy szándékosan elnyomott egykori érzések. Mire a dal véget ért, már a hálószoba ajtajában ölelkeztünk. Kétségek rohantak meg: helyes, amit csinálunk?! Már az első sem volt helyes, úgy látszik mégis ennek boldogan-boldogtalan terhével élünk azóta is. Nem elég, hogy egykor a testiség vonzalma elsodort bennünket, most már az egymás iránti érzelmek is feltörnek, amik, valószínűleg régóta lapultak tudattalanunk mélyén. De a józan észnek itt már nem volt többé szerepe, a helyzet ellenállhatatlan forgószélként ragadott magával mindkettőnket sorsunk dr. Helena Liskov elmélete által meghatározott beteljesedése felé.
Amikor a ruhája hátán a cipzárt lehúztam és a ruha a földre hullt, ott állt előttem egyszál, áttetsző bugyiban. Teste az évek folyamán még csak érettebben formásabb, kívánatosabb lett. Telt mellei őrjítően izgatóan emelkedtek és süllyedtek lélegzetei alatt. Látta, hogy teljesen elbűvöl a látvány. “Még most is vágysz a nővéredre, ennyi év után?” -kérdezte tettetett szemrehányással, de rosszul leplezett, várakozó félmosollyal. “Azóta sem vágyom jobban másra, mint reád. Te vagy az egyetlen nő az életemben, akit igazán szeretni tudtam.” feleltem. “Akkor most újra a tiéd vagyok.” – suttogta. “És félek, hogy már az is maradok” tette hozzá megremegő hangon.
Végigsimítottam derekán és a feszes fenekén fejezve be a mozdulatot, átkarolva, gyengéden az ágyra döntöttem. Végigcsókoltam, simogattam lágyan hullámzó testét tetőtől talpig, és végül lehúztam róla a bugyit. Belsőcombjait széttárva, közéjük fúrtam az arcom. Nyelvem végigkalandozta a gyorsan nedvesedő rést. Nyögve sóhajtozott és lágyan vonaglott, mint egykor, miközben másik kezemmel melleit simogattam. Fejemet erősen magához szorította, egy idő után combjai remegése és csípője önkéntelen rángásai jelezték közelgő orgazmusát. Pár pillanat múlva altestét görcsösen felfelé homorítva, arcát a párnába fúrva tompítva feltörő sikolyát, teljes önátadással, hatalmas élvezet rázta meg, ami után lehunyt szemmel, arcán ellazult belső mosollyal a párnára hanyatlott.
Simogatva, cirógatva hagytam kicsit pihenni, majd az újból széttáruló combjai közzé helyezkedtem. Akkor régen, mint tapasztalatlan kamaszt, főleg ő irányított engem, most úgy éreztem neki van szüksége olyan gondoskodásra, ami türelemmel adja meg, amit érzékeny női teste, de leginkább lelke vár. Úgy gondoltam, most inkább vágyik gyengéd odafigyelésre, mint ösztönöktől hajtott, vad szexre. Itt már csak a kölcsönös örömszerzés lehetett a cél. “Ne siessünk” mondtam, “Igazad van” felelte, “Inkább szeretkezzünk, mint csak egyszerűen szexeljünk!” És nem volt szükség további szavakra, úgysem tudták volna kifejezni, azt, amit éreztünk.
Amikor lassan belehatoltam, egy darabig mozdulatlanul élveztük, hogy szinte egy testként kapcsolódunk össze. Apró mozdulatokkal kezdve indultunk a távoli végkifejlett felé, vigyázva, hogy minél hosszabbra nyújtsuk élvezetünket, ami már nem egyszerű, ösztönökből származó fizikai gyönyör volt, hanem inkább egy meditatív jellegű, felsőbbrendű, mondhatni kozmikus élmény. Egyikünk sem érzett eddig ilyet, és most együtt, váratlanul megtapasztaltuk. Nem tudom meddig fonódtunk így össze, itt már nem a vad, érzéki szex vagy a végső, kimerítő fizikai orgazmus volt a cél, hanem maga a minél tovább tartó, szinte időn kívüli egymásba fonódás volt orgasztikus hatású. Miután szándékosan sokára, végül fizikailag is elértünk a csúcsra, egymás karjaiban aludtunk el, álmunkban is érezvén az újonnan felfedezett gyönyöröket.
Másnap elutazott.
Végleg rádöbbenve arra, hogy nő soha nem fogja tudni azt a szerepet betölteni életemben, mint Ágnes, és ő sem akart új kapcsolatot – talán érezvén, hogy egy másik férfi már nem tudná megadni neki azt, amit én, megbeszéltük, hogy bár éljük a saját életünket, de évente egyszer találkozunk olyan helyeken, ahol senki sem ismer bennünket. Ott majd újra egymásba fonódva elevenítjük fel azt a „kozmikus” örömélményt, amit az elmúlt éjszaka megtapasztaltunk, és ami még szorosabbá tette azt a misztikus kapcsolatot, ami az első, egy örült pillanatban elkövetett együttlétünk óta összeköt bennünket, tértől és időtől függetlenül.