Írta: Nancy More
A nevem Szépség. Bizonyára hallottál már rólam.
A történetem, vagyis inkább az, amit rólam mesélnek, számtalanszor elhangzott már. De ez valójában nem is az én történetem. Ugyanis épp a lényeget veszíti szem elől. Azt hittem, hogy valaki, csak egyszer is, rábukkan majd az igazságra, amikor elolvassa. És talán van is, aki olvasott már azok között a csalóka sorok között, és gyanítja az igazat, csakhogy az oly nagyon hihetetlen és megdöbbentő. Vagy ha az igazság túl bizarr, akkor nehezen hihető? Bevallom, van, hogy magam is nehezen hiszem el, hogy mindez megtörtént, és az egész egy régi álomnak tűnik.
Persze azért van némi igazság a rólam szőtt mesében. Hogy megmentsem szegény apám életét, valóban beleegyeztem, hogy egy inkább állat, mintsem ember szörnyeteggel éljek. Az is igaz, hogy beleszerettem a Szörnyetegbe. Ami a később történteket illeti, a mesemondók meglehetősen pontosan szólnak a Szörnyetegről, aki a szerelmi vallomásom után nyomban felszabadult a gonosz átok alól, és visszaváltozott emberi formájába: egy jóképű herceggé. Aznap egybe is keltünk.
De itt véget is ér a hasonlóság az általad olvasott legendák és az én saját, hihetetlen történetem között. Mivel attól a naptól fogva egyáltalán nem éltem „boldogan, amíg meg nem haltam”.
Tudod, hiányzik az én Szörnyetegem.
Miközben itt senyvedek, a palota magányos csarnokai között bolyongva, elmém visszaréved első itt töltött napomra.
Nagy izgalommal hagytam el aznap a hálószobámat, nagyon óvatosan, és végigjártam a széles folyosókat, amelyek át – meg átszövik ezt az erődítményt. Rengeteget tépelődtem egész éjjel (s emiatt egy szemhunyást sem aludtam), el sem tudtam képzelni, miért kívánta a Szörnyeteg, hogy a palotájában éljek. Egyedül voltam egész nap, mászkáltam a szobákban, felfedeztem az ismeretlen környezetet, s közben próbáltam rájönni, mi vár rám.
Nem mondom, hogy akaratom ellenére jöttem a Szörnyeteg hatalmas palotájába, mivel igazán vártam, hogy magam mögött hagyhassam gyermekkorom nyomorát és unalmát, s így, amikor fogadalmam jutalma ez a kaland lett, nem voltam elégedetlen.
Nem tudtam volna megmondani, hogyan kell egy palotának kinéznie, de úgy tűnt, minden, amit látok, pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Rideg pillantású ősök figyeltek némán a falakról. Másutt francia piknikekkel, itáliai szőlőskertekkel és egyéb egzotikus jelenetekkel díszített pompás szőttes falvédők függtek. A bútorzat tekervényesen faragott, finom fából készült, a szőnyegek elképesztően vastagok és színesek voltak. Minden különleges és elegáns, fényűző volt tehát.
Aznap, amikor először barangoltam a palotában, nem kockáztattam, hogy találkozzam a Szörnyeteggel. Előző este, amikor megérkeztem, megparancsolta egy szolgának, hogy kísérjen egyenesen a hálókamrámba, miután gyors istenhozzádot mondtam atyámnak. Furcsa közönnyel figyeltem, ahogy két roskadásig rakott ládát pakolt fel a szekerére. Ajándék volt a Szörnyetegtől, aki megtöltette kincsekkel, hogy apám vigye azokat magával. Ez megnyugtatott, és jólesett elképzelni, milyen boldog lesz apám, amikor kinyitja azokat a ládákat.
Az éjszaka hátralévő részében nem mozdultam ki a hálókamrámból, bár az álom elkerült. A csendes, hosszú éjszakai órákban azon gondolkodtam, hogyan ért véget a régi életem. Még másnap is ez a gondolat foglalkoztatott, amikor szobáról szobára lézengtem, ráérősen vizsgálgatva mindent, miközben egy árva lelket sem láttam.
Csengő jelezte a vacsoraidőt, s ekkor találkoztam másodszor a Szörnyeteggel. Rémisztő külseje és zord hangja ellenére kedves és udvarias házigazda benyomását keltette, és az első vacsoránkat kellemes társalgással, finom ételekkel és ínycsiklandó italokkal költöttük el.
Miután befejeztük a vacsorát, a Szörnyeteg felállt az asztaltól, sötét szemével egy pillanatig engem fürkészett, majd megkérdezte:
- Leszel a feleségem, Szépség?
Teljes megdöbbenéssel bámultam a Szörnyetegre. Mit kellett volna tennem? Bár a szívem hangosan kalapált, figyelmeztetve, hogy nem kéne feldühítenem a Szörnyeteget, valahogy mégis elsuttogtam a választ:
- Nem, Szörnyeteg.
A Szörnyeteg csupán hűvösen biccentett, és így felelt:
- Jól van hát. – A hangja azt súgta, számított erre a válaszra, és nyomban elhagyta a termet.
Megkönnyebbülve, hogy nem bosszantottam fel a Szörnyeteget abszurd kérésének visszautasításával, én is elhagytam az ebédlőt, hogy visszavonuljak pihenni.
Elfeledtem volna leírni a hálókamrámat? Ne hidd, hogy azért, mert nem méltó az említésre, hisz a legcsodálatosabb szoba volt, amit ebben az elegáns palotában láttam.
Amikor előző este először léptem a szobába, túlságosan lefoglaltak a gondolataim, hogy jól körülnézzek. Ezen az éjszakán azonban egyik tárgyról a másikra rebbent a pillantásom. Sorra vizsgáltam a csodálatos holmikat, amelyeket az én kedvemért tettek oda, míg végül megpillantottam a különleges ágyat, amit szintén nekem szántak.
Magasba törő oszlopait aprólékosan faragott vadállatok képe díszítette, amelyek a szegélyeken végigfutva mintha felfelé rohantak volna, az oszlopok tetejére, ahol egy mesterien faragott, gyönyörű férfi ült, fején koronával. Nem értettem az ágy keretén díszlő csodás faragványok jelentését, de figyelmesen szemléltem azokat, mivel szerény neveltetésem ellenére a szépségük nem hagyott hidegen.
Az ágy melletti asztalkán hatalmas csokor állt egy pompás vázában – nem kevesebb, mint száz szál illatos, rózsaszín rózsából kötve.
Szavamra, attól a naptól fogva nem volt este, hogy a hálókamrámba lépve ne találtam volna egy ugyanolyan megkapó, frissen vágott virágokból kötött csokrot az ágyam mellett.
Az ágynemű minden apró része éppoly lenyűgöző volt, mint minden más, amelyen aznap a szememet legeltettem, és a színtiszta öröm borzongott végig a testemen, amikor bebújtam a pazar selyemtakaró alá. Olyan kellemes volt a tapintása, hogy egy pillanatig kísértésbe estem, hogy levegyem a hálóruhámat. Lassan végigsimítottam az ágyneműt. Az érzékeimet nyomban meglódította az áradó fényűzés különös élménye.
Hirtelen halk kopogtatás zökkentett ki a bűvöletből.
- Ki az? – tudakoltam felülve, s a nyakamhoz emeltem a selymet.
- Csak én vagyok, alázatos szolgád, a Szörnyeteg – jött a gyengéd válasz.
A modora éppolyan bátorító és rokonszenves volt, amilyen rémisztő a megjelenése.
- Jöjj hát be! – szóltam megnyugodva.
A Szörnyeteg benyitott, de nem lépte át a küszöböt. A folyosó halvány fényében tisztán láttam teste körvonalát, amely ijesztő lett volna, ha a viselkedése nem oly kifogástalan. Vártam, hogy megszólaljon.
- Csak a felől tudakozódom, hogy megfelelő-e minden, hölgyem – szólt a küszöbön kívül állva.
- Hogy megfelelő-e? – visszhangoztam hirtelen felderülve. – Ó, egek, dehogy! A legvadabb álmaimban sem merészelném „megfelelőnek” nevezni ezeket a körülményeket. – Boldogan mosolyogtam kis tréfámon, miközben félrelöktem a fényűző ágyneműt, és az éjjeliszekrény felé nyúltam, hogy lámpát gyújtsak.
A Szörnyeteg nem szólt, csak kővé dermedve bámult rám. Az arckifejezése láttán rájöttem, hogy komolytalan válaszommal megsértettem, és nyomban próbáltam helyrehozni a dolgot.
- Ó, Szörnyeteg! Úgy értettem, hogy… nos, természetesen nagyon is megfelelő. Valójában sokkal több, mint megfelelő! Természetesen így gondoltam.
De valami mégis szörnyen rosszul alakult. Mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Gondolkodás nélkül odaléptem hozzá, hogy újabb kísérletet tegyek a magyarázatra. De csak néhány lépést tehettem, amikor rémülten megdermedtem.
Morgást hallottam? Az agyam vadul vergődött az ijedtség és a hitetlenség között. Lehetetlen! És mégis, a szeme természetellenesen csillogott. Tökéletesen mozdulatlanul állt, akár egy támadásra kész bestia.
- Szörnyeteg? – suttogtam inkább kérlelve, mint kérdésként. Aztán egy szempillantás alatt eltűnt.
Sokáig álltam még ott, próbáltam összeszedni a bátorságomat. Reszkető kezeimre pillantottam, és csak akkor figyeltem fel a hálóruhámra. Tökéletesen áttetsző volt, tetőtől talpig! A lámpa, amit meggyújtottam, csak hangsúlyozta a ruha alatti meztelenségemet.
A másnapi vacsoráig nem láttam a Szörnyeteget. Akkor azonban ugyanolyan kedves és csiszolt modorú volt, mint az előző, együtt elköltött étkezésnél. Elpirultam és megborzongtam, ahányszor a pillantásunk találkozott, de sosem adta jelét, hogy észrevette volna. A viselkedése végül elaltatta a gyanakvásomat és a félelmeimet, és egyszer csak megnyugodtam, s még élveztem is a beszélgetésünket és a barátságos hangulatot. Vacsora után felállt, és feltette ugyanazt a kérdést, amit előző este, és amelyet minden ezt követő estén feltett.
- Leszel a feleségem, Szépség? Amire mindig azt feleltem:
- Nem, Szörnyeteg.
Barátságunk kivirágzott. És mégis minden apró zaj, amit éjszakánként a hálószobámban hallottam, nyugtalanná és álmatlanná tett, és lélegzetvisszafojtva vártam a halk kopogtatást az ajtómon.
De a Szörnyeteg sosem jött többé a hálókamrám közelébe.
Én voltam az, aki egy este – képtelen lévén aludni – átbotladoztam a Szörnyeteg lakrészén, a könyvtárba tartva, hogy valami olvasnivalót keressek magamnak. A Szörnyeteg hálószobájának ajtaja mögül zajt hallottam, de inkább nyögésnek tűnt. Hirtelen megtorpantam.
Aztán néhány pillanat múlva újból hallottam a zajt. Rögtön tudtam, hogy a Szörnyeteg az, és eltöltött a szánalom. Talán beteg?
Gondolkodás nélkül bekopogtam az ajtaján. Teltek a percek, majd újból bekopogtam.
- Menj el! – hallottam végül a Szörnyeteg, esdeklő hangját.
- Nem megyek – válaszoltam elszántan. – Nem, amíg meg nem győződtem róla, hogy jól vagy.
Újból csend lett.
- Kérlek! – könyörögtem újból kopogtatva. – Csak nyisd ki az ajtót, és engedj… – Menj el az ajtómtól, Szépség! – parancsolta nyersen a Szörnyeteg. – Menj el, vagy veszélybe sodrod magadat! – Uralkodott a hangján, de kétségbeesett volt.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy miért nem mentem akkor vissza a hálókamrámba. Azt mondtam magamnak, hogy nem hagyhattam magára egy barátot, akinek segítségre volt szüksége. Azt mondtam magamnak, hogy a kíváncsiságom az, ami nem hagyott elmenni. Sok- sok dolgot mondtam magamnak, de feltételezem, hogy te sem hinnéd el.
Lenyomtam a kilincset, s kinyitottam a Szörnyeteg hálókamrájába nyíló ajtót.
Teljesen sötét volt odabent. Tettem néhány lépést a szobában, és a sötétségben a Szörnyeteget kerestem. Az ajtó hirtelen becsapódott mögöttem. Égnek meredt a hajam ijedtemben.
A sötétség lassan árnyékokká fakult. A szemem lázasan kutatta a hatalmas szobát, kereste a Szörnyeteg alakját. Hirtelen vasrúdon végigcsúszó fémgyűrűk sikoltottak fel élesen. Kis híján kiugrottam a bőrömből, amikor az egyik nehéz bársonyfüggönyt szétrántotta valaki, hogy a ragyogó holdfény besüssön a szobába. Most már tisztán láttam a Szörnyeteget, amint hozzám közeledett. Hirtelen meghallottam nyugtalan lélegzését is, és rájöttem, hogy zihál.
A saját lélegzetem is felgyorsult, ahogy levegőért küzdöttem. Mintha a hatalmas szoba a felére zsugorodott volna, amikor kivettem a Szörnyeteg hatalmas alakját. Hirtelen félelem költözött belém, minden, ami körülvett, ijesztőnek tűnt. A Szörnyeteg lassan hozzám lépett, aztán olyan közel állt meg, hogy éreztem a bőrömön a lehelete forróságát, és elgondolkodtam, vajon a tekintete forróságát is érzem- e? Fél méterrel, ha nem többel, magasabb volt nálam, a válla háromszor olyan széles volt, mint az enyém. Sötét szeme természetellenesen csillogott. A belőle áradó tűz ellenére megborzongtam.
- Ha nem akarod, hogy tönkretegyem a hálóingedet, vedd most le – mondta végül a Szörnyeteg. A tónus gyakorlatias volt, de a viselkedése erőltetett, mintha úgy kellene uralkodnia magán. A hangja szigorú és mély, mintha alig tudna emberi hangot kipréselni magából. A látványa és a hangja elborított, magával ragadott. A pillantása hipnotizált. A lehelete égetett. Semmit nem láttam már abból a kellemes barátból, akivel oly sok vacsorát osztottam meg.
Mégis delejezetten néztem a szemébe, és a bensőmben egy új érzés kezdett sebesen kúszni felfelé, elvegyülve a félelemmel.
Teljesen mozdulatlan maradtam, és mérlegeltem a helyzetemet – csak a szívem dörömbölt. (És közben, ahogy elgondolkodva álltam ott, az előbb említett érzés a bensőmben állhatatosan növekedni kezdett, én pedig furcsán izgatott és feszült lettem.) Ebben az állapotban nem voltam ura a helyzetemnek, és próbáltam érveket keresni magamban a megadásra. Milyen erővel állhatnék ellen a Szörnyetegnek? Az ellenállás természetesen valószerűtlennek tűnt, miközben a Szörnyeteg baljóslatúan tornyosult fölém, némán várva, hogy engedelmeskedjem a parancsának. Nem tudhattam, mire képes, nem mertem találgatni. Ahogy felettem állt, úgy tűnt, a legkisebb moccanásomra is ugrik. És mégis, halványan gyanítottam, hogy a Szörnyeteg minden erőfeszítésével azon van, hogy alávesse magát az akaratomnak, ha nemet mondanék neki.
Mintha órákig álltam volna ott tanakodva, de valószínűleg alig néhány pillanat telt csak el. Eközben megfertőzött az az emésztő nyugtalanság, amely folyton-folyvást nőtt bennem, de nehezen ismertem volna be, hogy tulajdonképpen nem akarok véget vetni a jelenetnek.
Egy hirtelen mozdulattal, kapkodva levettem a hálóruhámat, nehogy inamba szálljon a bátorságom. Izgatottan vártam, mit tesz a Szörnyeteg, de ő csupán némán nézett rám, számomra végtelennek tűnő ideig. Azon gondolkodtam, vajon hallja-e a szívem zakatolását. A dobbanások hangosan visszhangzottak a fülemben.
A Szörnyeteg lassan felemelte hatalmas kezét, és finoman megsimogatta az arcomat. Rémülten felhörrentem, amikor megéreztem. Annyira durva volt a keze, hogy a legkönnyedebb érintés is majdhogynem fájdalmat okozott.
A Szörnyeteg szeme felizzott a pillanatnyi haragtól, de aztán megnyugodott, miközben zavarodott tekintettel figyelt engem.
- Nem akarlak bántani, Szépség – motyogta. – Mindkettőnk sorsa a te kezedben van.
Nem fogtam fel a szavai jelentését. Egyre inkább a hatása alá kerültem, fenyegető ereje elborított és fogva tartott. Mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Azt mondta, az én kezemben van az irányítás? Meg kellene állítanom? Gondolkodtam. Még megállíthatom? Túl gyenge voltam, hogy megmozduljak.
Közben a kezei, amelyek meglehetősen nagyok és karmosak voltak, gorombán dörzsölték puha bőrömet, s a melleim felé kalandoztak. Meglepetésemre a mellbimbóim azonnal válaszoltak, megkeményedtek az érintésétől. Nyögés hagyta el az ajkaimat, amikor megszorította őket; a keze brutális ereje, elvegyülve egyre növekvő vágyammal, kínzó volt.
Tovább simogatott, és mikor a lábam közé nyúlt, nyilvánvaló izgatottságom szégyennel töltött el. A Szörnyeteg gyorsan változott; minden pillanattal egyre jobban hasonlított egy szörnyetegre, mint egy férfira.
- Térdre – mordult rám két nehéz lélegzetvétel között. Szótlanul bámultam rá. Hirtelen felderengett előttem a valóság. Úgy tesz a magáévá, ahogyan egy állat tenné. Késő volt meggondolnom magam, de bárhogy is, ő már durván a padlóra kényszerített, abba a testhelyzetbe, amit parancsolt. Olyan gyorsan és hatásosan tette mindezt, hogy nem maradt kétségem sem a testi ereje felől, sem a menekülés hiábavalóságáról.
Mozdulatlanul térdeltem ott, ahová állított, míg a Szörnyeteg mögöttem gyorsan megszabadult a ruháitól. Még mindig féltem, hogy feldühítem azzal, ha ránézek. Lázasan gondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet a díszes ruhái alatt, amelyekbe rejti magát. Kíváncsiságom végül legyűrte a félelmemet, s a fejem, szinte akaratomon kívül, a Szörnyeteg felé fordult. Önkéntelen hörrenés szakadt ki belőlem.
A Szörnyeteg ruhátlanul állt, csak egy kigombolt ing volt rajta, felfedve durva szőrzettel fedett mellkasát. Deréktól lefelé egy oroszlán testéhez hasonlított, lábak helyett két hatalmas mancsa volt, és hosszú farka, amely a padlóra lógott. De még mindennél is félelmetesebb volt az a dolog, amely a hasa alatt ágaskodott. Mély, vöröseslila színű, s a mérete embertelen. Biztos voltam benne, hogy sosem leszek képes kibírni ezt.
A Szörnyeteg hallotta a hördülésemet, és rajtakapott, amint rémülten bámulom. Szörnyű üvöltés tört fel belőle, amely épp csak hasonlított az emberi szavakra:
- Fordulj meg!
- Meg fogsz ölni! – kiáltottam rettegve, bár engedelmeskedtem a goromba utasításnak.
- Ígérem, hogy életben maradsz – felelte. Hirtelen visszatért a régi gyengédsége. A hangja remegett az erőfeszítéstől. – Ennek így kell lennie, míg fel nem szabadítasz mindkettőnket a végzetünk alól.
Összezavartak a szavai, de nem értem rá töprengeni rajtuk, mivel hirtelen megéreztem a leheletét, forrón, akár a gőz, a combjaim között. Még a figyelmeztetése ellenére is teljesen készületlenül ért, ami ezután következett.
A Szörnyeteg nyelve, amely érdes volt, akár a csiszolópapír, és nagyobb, mint egy tölgyfalevél, lassan tekergőzve a legérzékenyebb testrészembe fúródott. Majd’ kiugrottam a bőrömből, de a Szörnyeteg erősen tartott, miközben újból megismételte a mozdulatot, aztán még egyszer. Egyszerre ejtett kétségbe és nyűgözött le az az állati dolog, amely kíméletlen kitartással dörzsölte és feszítette gyenge húsomat. Nem tehettem mást, mint hogy remegek és rángatózom, miközben az egyik pillanatban kétségbeesetten próbálok szabadulni, a következőben pedig közelebb húzódom hozzá. Hatalmas nyelve egyetlen durva simítással betakarta a combjaim közét, majd egy éhes állat lelkesedésével óvatosan belém hatolt. Ájulás környékezett, annyira elborított az izgalom.
A Szörnyeteg felmordult és elhúzódott, aztán éreztem, amint az ujjai megnyitnak. Az egész testem vadul reszketett.
Óriási nyomást éreztem, amikor a Szörnyeteg elkezdett hátulról belém nyomulni. Apró kiáltásokkal tiltakoztam, és a testem ösztönösen előremozdult, hogy ellenálljon. Nem engedte, erős kezével durván megragadta a csípőmet, s visszahúzott, míg belém nem hatolt. Felsikoltottam.
A Szörnyeteg látható erőfeszítéssel visszanyerte azt a kevés emberséget, amely még megmaradt benne. Egész teste reszketett, miközben határozottan tartott engem, és fojtott hangon bizonygatta:
- Egy pillanat, és hozzám szoksz.
De már azelőtt megszoktam az érzést, hogy a mondatot befejezte volna. Hirtelen az egész testem mintha lángolt volna. Felnyögtem, és próbaképp ringatózni kezdtem előre-hátra. De sokkal több volt ez, mint amit ez idáig megtapasztaltam és kibírtam. A Szörnyeteg a csípőmnél fogva rövid rántásokkal maga felé húzva folytatta a biztos, de fokozatos előrenyomulást.
- Lassan – morogta valószínűleg csak magának, miközben egyre beljebb hatolt a testembe. Apránként nyomult előre, s közben határozottan tartott a helyemen. Csak arra voltam képes, hogy mozdulatlanul kapkodjak levegő után, és nyöszörögjek, az egyik pillanatban a mérhetetlen gyönyörtől, a következőben az átható kíntól.
Sosem hittem volna, hogy ez lehetséges, de valóban képes voltam teljes egészében magamba fogadni a Szörnyeteget. Mégis alig kaptam levegőt, amikor az első alkalommal teljesen kitöltött. Mintha karóba húztak volna. Semmi másnak nem voltam tudatában, csak azon részemnek, amit kitöltött.
A Szörnyeteg nagyon lassan, szaggatottan lélegezve, halkan morogva elkezdett mozogni bennem ki és be. Egy kis ideig lassú ritmusban folytatódott ez, amíg nem szoktam meg tökéletesen a testét; de végül a nyögései és morranásai vadabbak és hangosabbak lettek, ahogy a simogatása is durvábbá és gyorsabbá vált. A lehelete égette a hátam bőrét. Az ujjai a húsomba mélyedtek, felsértették a finom bőrt. Úgy gondoltam, a fogait érzem a vállamba marni.
Annyira felizgultam, hogy már fájt. A gátlásaim rég elpárologtak, és magamhoz nyúltam, hogy fokozzam a gyönyört, miközben a Szörnyetegnek feszültem.
De késő volt. Egy fülsiketítő üvöltés és egy utolsó, kemény lökés után a Szörnyeteg félelmetes áradattal öntött el, amelynek feleslege remegő lábaimra folyt.
Mélységesen csalódott voltam, és megpróbáltam elhúzódni a Szörnyetegtől, de ő szorosan tartott, bennem maradt, s még mindig felgerjedt állapotban volt. A kezemért nyúlt, és visszatette a combjaim közé. Ott tartotta, amíg rájöttem, mit akar.
Egy pillanatig szégyelltem magam, hogy tudja, mit csináltam, de ez gyorsan megszűnt, ahogy visszatért a lelkesedésem. Rádöbbenve, hogy annyi időm van, amennyit csak kívánok, hogy élvezzem a Szörnyeteget, újra elkezdtem simogatni magam. Közben a Szörnyeteg lassan majdnem egészen a végéig kihúzta belőlem a szerszámát, aztán éppen ilyen lassan, teljes hosszában visszatolta. Ezt türelmesen folytatta, míg én a saját gyönyörömön munkálkodtam.
Minden érzékem kiélesedett és felhorgadt. Libabőrös lettem a csípőmet markoló durva kezek érintésétől. A fülem csengett a nyers, vadállati hangtól, amely megreszkettette a holdfényes szobát. A szemem a padlóra szegeződött, amelyre kettőnk összetapadó árnyéka vetődött. A combjaim belső oldala ragacsos volt és nedves. A Szörnyeteg vállamat harapó éles fogára gondoltam, s közben elöntött a gyönyör.
Elkezdődtek a Szörnyeteg hálókamrájába tett éjszakai látogatásaim.
És számomra minden éjszaka élvezetesebb volt, mint az azt megelőző, s már nem éreztem kínosan magam, nem szégyelltem semmit. A Szörnyetegem tulajdonképpen sokkal kevésbé tűnt állatiasnak számomra, és a vonzalom, amit iránta éreztem, egyre jó képűbbé tette. De még így is, amikor minden este feleségül kért, gyengéden visszautasítottam őt.
Egy nap, néhány hónappal később, üzenetet kaptam, hogy atyám megbetegedett. Vacsoránál megmutattam a levelet a Szörnyetegnek. Miután elolvasta, rémülten nézett rám.
- Kérlek, Szépség, ne menj! – könyörgött.
- Muszáj! – kiáltottam. – Ha valami történne az apámmal, mielőtt újra látnám, sosem bocsátanám meg neked.
A Szörnyeteg egy darabig hallgatott.
- Szépség – szólalt meg végül esdeklőn -, ha elhagyod ezt a palotát, az a biztos halált jelenti a számomra.
- Nem értelek – feleltem. Egyre inkább bosszantott az a sok rejtély, amely körülvette őt. Oly sok kérdés maradt megválaszolatlanul kettőnk között! Újból kérlelni kezdtem: – Elmagyaráznád rejtélyes szavaidat?
- Nem tehetem – hangzott a szokásos válasz. De láttam rajta, hogy a szavai fájdalmasak a számára, és ha tehetné, elmondaná az igazságot. – Nem fogom megakadályozni, hogy elmenj a palotából, ha megígéred, hogy egy hónapon belül visszatérsz hozzám – mondta. – Ha tovább maradsz távol, biztosan meghalok.
- Megígérem – feleltem sóhajtva, és tudtam, hogy többet úgysem fog mondani.
- Remélem, betartod az ígéretedet, Szépség – mondta nyomorultul. Aztán felállt, hogy kimenjen, de az ajtóban megállt és visszafordult. – Kikészíttetek két ládát, mielőtt elmész. Töltsd meg, amivel csak akarod, a palota kincseiből, és vidd el a családodnak!
Aznap este alig vártam, hogy a Szörnyetegemhez mehessek, de készülnöm kellett az utazásra. Magamon kívül futkostam fel-alá, és végig a pillanatot vártam, amikor a Szörnyetegem mellett lehetek, és egy sokkal bizalmasabb istenhozzádot mondhatok neki.
Amikor végre beléptem a hálókamrájába, reszkettem az izgalomtól. A Szörnyeteg az elsötétített szoba távolabbi sarkában ült egy széken. Levettem a köntösömet, és az ágy szélére helyezkedtem, ahogy szoktam, épp úgy, ahogy a legjobban szerette. Másodperceken belül lucskos voltam, és fájdalmasan vágytam rá. Hát így volt ez velem és a Szörnyeteggel. Elég volt csupán ott reszketnem négykézláb, várakozva arra, ami következik, máris ezt váltotta ki belőlem.
Nem is hallottam őt megmozdulni, amikor hirtelen éreztem, hogy durva kezei puha bőrömet simogatják.
- Fordulj meg! – suttogott hirtelen rekedten. Egy pillanatra döbbenten megdermedtem.
- Ma éjjel látni akarom az arcodat – mondta egyszerűen. Nyugtalanítani kezdett az újdonság, de gyorsan engedelmeskedtem a kérésének, és megfordultam, hogy a hátamon feküdjek. Némán figyeltem, miközben leveszi a ruháit. Nyíltan vizsgálgathattam őt. Meztelenül sokkal kegyetlenebbnek és állatiasabbnak látszott.
Izgatottan reszkettem, miközben a meztelenségét néztem. Ahogyan azon az első éjszakán, most is úgy tűnt, legalábbis látszólag, hogy inkább állat, mint ember.
De hát férfi, bizonygattam magamnak. Nem voltam hajlandó elfogadni azt a gondolatot, amely – ha engedem – valamiképp véget vethetett volna az éjszakai örömöknek. Behunytam a szemem, s a meztelen Szörnyeteg közelebb lépett.
- Nyisd ki a szemed, Szépség! – kérte reszelős hangon.
Így tettem, és láttam, hogy a férfiassága az ajkaim előtt ágaskodik.
A kezébe fogta a fejemet, de én ellenálltam. A Szörnyeteg nem erőltette magát a számba, de nem is eresztette el a fejemet.
Az előttem lévő dologra bámultam. Más formája volt, mint egy átlagos férfiszervnek, lévén nagyobb, és sokkal sötétebb színű is. Kísérletezve kidugtam a nyelvemet, nagyon finoman és óvatosan megkóstolva a dárdáját, amely oly sok gyönyört szerzett már nekem. A Szörnyeteg megborzongott, engem pedig hirtelen elöntött a vágy, hogy a kedvére tegyek. Kinyitottam a számat, s gyengéden megérintettem, először az ajkaimmal, de hamarosan mohón szoptam. Olyan nagy volt, hogy csak egy töredékét tudtam a számba venni, és azt is nagy erőfeszítéssel, de úgy látszott, nem bánja, mivel amit képes voltam bevenni, azt élvezettel szoptam, megragadva az ajkaimmal, a nyelvemmel, a számmal.
A Szörnyeteg egyszer csak megállított, és kivette a számból a szerszámát. Lenyomott az ágyra és széttárta a lábaimat. Fekete szemébe néztem, ahogy közelített felém. Csillogott benne valami… valami vadállati. El akartam fordulni, de a pillantása fogva tartott. Rémület szivárgott belém.
A Szörnyeteg hangosan morgott, miközben belém hatolt. A lábaimat úgy szétfeszítette, hogy kis híján eltörtek, miközben próbáltam befogadni hatalmas méretét. Reszelősen zihált és morgott, miközben könyörtelenül birtokba vette lágy húsomat. Forró lehelete a bőrömet égette, és rémült elragadtatással figyeltem, ahogy éles fogai óvatosan harapdálják a vállamat s a melleimet.
De a rémületem gyorsan társult az ismerős gyönyörrel, amelyet a Szörnyeteg gyújtott bennem. Ez a két érzés és a Szörnyeteg együtt olyan szenvedély felé taszítottak, amelyet még sosem éreztem. Élveztem a testét borító durva, állati szőrzetet és a szilaj vadállathangokat, amelyek barbár párosodásunk közben felszakadtak a torkából. Vonaglottam és nyögdécseltem, miközben hatalmas, durva kezével egyszerre felhorzsolta a bőrömet, és kéjes borzongást keltett bennem. Fel-felkiáltottam gyámoltalanul, könyörögve, szédülve az általa elöntő átható gyönyörök agóniájában. A kéj hullámai követték egymást, s a saját sikolyaim közepette alig hallottam a Szörnyeteg félelmetes üvöltését.
Mire lélegzethez jutottam volna, eljött a reggel!
Izgatottságom és bokros teendőim miatt olyan sietve utaztam el, hogy több napig nem is gondoltam az én Szörnyetegemre. Atyám gyorsan felépült, engem pedig elsodortak a nagycsalád eseménydús napjai. Az egy hónap gyorsan eltelt, és eljött az idő, hogy visszatérjek a palotába.
Kétségtelen, hogy a mesék, amelyeket olvastál, meglehetősen mogorvának és kelletlennek tüntettek fel engem, aki nem szívesen tér vissza a Szörnyeteghez. Semmi sem áll távolabb az igazságtól. Borzasztóan hiányzott! Semmit sem akartam jobban, mint visszamenni a palotájába, de drága anyám mindig sírva fakadt, amikor csak kísérletet tettem az indulásra.
Majdnem két hónap telt el így, mígnem egy éjjel arra rettentem fel, hogy a palotáról s az én Szörnyetegemről álmodtam. Almomban minden sötétbe burkolózott, és a palota termeiben kóborolva kerestem a Szörnyetegemet. Amikor a hálókamrájába léptem, ő békésen aludt az ágyában. Hozzá léptem, s lassan ráeszméltem, hogy Szörnyetegem egyáltalán nem alszik, hanem halott! A saját sikoltásomra riadtam fel.
Hirtelen eszembe jutott a Szörnyeteg figyelmeztetése, hogy ha egy hónapnál tovább maradok távol, az a biztos halált jelenti számára!
Azonnal kiugrottam az ágyból és összecsomagoltam. Reggelre, útra készen álltam, és egy szomorú, de határozott búcsú után nekivágtam az útnak a Szörnyeteg palotája felé. Jaj, hogy szenvedtem én aznap, mennyire aggódtam, hogy nem látom többé az én Szörnyetegemet! Bár tudtam volna, milyen igazam van… Amikor végre megérkeztem a palotába, rögtön a Szörnyeteg hálókamrájába siettem. Az ágyon feküdt, épp, ahogy álmomban láttam.
- Nem! – sikoltottam fel, s odafutottam mellé. – Kérlek, Szörnyeteg, ne halj meg!
Amikor meghallotta a hangomat, kissé megmozdult a feje. Sírtam örömömben, s köré fontam a karjaimat.
- Hála istennek nem haltál meg! – motyogtam könnyek között.
- Visszatértél. – Ennyit mondott csak.
- Igen, visszatértem… örökre! – És tudtam, hogy soha többé nem fogom őt elhagyni.
- Leszel a feleségem, Szépség? – kérdezte.
- Igen, Szörnyeteg – feleltem sírva. – Igen, igen, igen!
Alig ejtettem ki a számon a szavakat, amikor hirtelen vakító fény árasztotta el a szobát. A következő pillanatban egy idegen férfi ült ott, ahol egy pillanattal azelőtt a Szörnyeteg feküdt. Az én Szörnyetegem eltűnt. Döbbenten felhördültem, és hátraléptem.
- Ó, Szépség – szólt az idegen. – Végre megszabadítottál az átoktól!
Könnyes szemmel pislogtam, és próbáltam felfogni a férfi szavait. Elmagyarázta, hogy ő az én Szörnyetegem, aki valójában herceg, akit bestiává változtatott egy gonosz boszorkány varázslata. A boszorkány oly gonosz volt, hogy az átok csak abban a lehetetlen esetben szűnhetett meg, ha a herceg igaz szerelme igent mond a lánykérésre!
Ez az idegen hát az én Szörnyetegem, gondoltam elképedve. Az arcát vizsgálgatva láttam, hogy igen jóképű herceg. Nem tudtam megmagyarázni a csalódottságot, amit éreztem. Sosem láttam még olyan boldognak a Szörnyetegemet, mint azon a napon. Összeházasodtunk.
Most pedig be kell fejeznem a mesémet, hisz későre jár, s ideje készülődnöm férjem, a herceg fogadására. Meglátogat a hálókamrámban, és mint mindig, készen kell állnom, mire ideér.
De a szemében már nem keresem azt a barbár csillogást.
Nem hallom a fülsiketítő üvöltést. Évek óta hiába keresem már ezeket.