Elcsábultam a fiamra

A fiam éppen betöltötte a 18-at, és a randik rendre kudarcba fulladtak neki. Láttam, hogy próbálkozik, tényleg próbálkozik, de mindig falbkba ütközik. Egyik este különösen leverten jött haza. Rávettem, hogy üljön le mellém a kanapéra, hogy kiszedjem belőle, mi a baj.
Elmondta: sehogy sem halad a lányokkal, közben a haverjai már rég túl vannak az „elsőn”, a „másodikon”, sőt… Ő meg még mindig csak nézi őket. Frusztráció, szégyen, düh, mind egyszerre ömlött belőle. Megöleltem, vigasztaltam, simogattam a haját, próbáltam visszahozni az önbizalmát. Akkor kérdezte meg halkan, szinte suttogva:
„Anya… segítenél nekem?”
Megállt bennem a levegő.
„Mit értesz azalatt, hogy segítsek?” – kérdeztem vissza, pedig már éreztem, merre tart a beszélgetés.
„Megérintnél… vagy… esetleg a szádba vennél. Kérlek.”
A szívem a torkomban vert. Felálltam, kimentem a konyhába, elkezdtem mosogatni, csak hogy eltereljem a gondolataimat. Közben pedig… bevallom őszintén: jólesett, hogy kíván. Hogy egy ennyire fiatal, sportos testű fiú, az én fiam, ilyen elementáris vággyal gondol rám. A férjemmel nincs baj, a szexuális életünk rendben van, mégsem tudtam kiverni a fejemből azt a forró, tiltott gondolatot: a fiam kíván engem.
Visszamentem a nappaliba. Ott ült, a tévét bámulta, de azt is láttam, hogy merevedése van. Nem is próbálta elrejteni.
„Tényleg csak ezt akarod?” – kérdeztem rekedten. „Vagy megpróbálnál még mást is?”
„Csak ezt. Kérlek, anya. Csak a szád…”
Valami megmozdult bennem. Talán a kétségbeesése, talán a saját hiúságom, talán az a sötét, állati izgalom, amitől benedvesedtem, pedig nem akartam ezt. Az apám vadász volt, mindig azt mondogatta: „ha már lősz, lőj nagy vadat”. Hát lőttem.
„Csak most az egyszer” – mondtam neki határozottan, miközben letérdeltem elé a kanapéra. „És erről senki nem tudhat soha. Értetted?”
Bólintott, a szeme lázban égett.
Mire kimondtam a „vetkőzz” szój, már a bokájánál volt a nadrág és az alsó is. Keményen állt, feszesen, nedvesen a makkjánál. Tinédzser merevedés, tiszta, dübörgő állatiarg vágy.
Kézbe vettem. Forró volt, lüktetett. Lehunytam a szemem, és a számba vettem. Lassan, mélyen. Az íze sós volt, fiatal, tiszta. Elképzeltem a férjemet, de csak az első pár másodpercig tudtam koncentrálni. Utána már csak ő volt: a fiam farka a számban, a combja remegett a fülem mellett, a lélegzete egyre szaporább lett.
Nyaltam, szoptam, mélyebben vettem be, mint kellett volna. A torkomig. Éreztem, ahogy dagad még jobban, ahogy a makkja lüktet a nyelvem alatt. A kezemmel a heréit masszíroztam, finoman, aztán erősebben. Hallottam, hogy nyögdécsel, halkan, szégyenlősen, de egyre kétségbeesettebben.
„Anya… mindjárt… el fogok menni…”
Nem álltam le, sőt. Folytattam, még gyorsabban, még mélyebben. Amikor éreztem, hogy megfeszül az egész teste, hogy a combja vasakarattal szorít, hagytam, hogy kitörjön. Forró, sűrű sugarakban lövellt a nyelvemre, a torkomba. Nagyot nyeltem, végig, az utolsó cseppig. Hagytam, hogy teljesen kiürüljön bennem.
Aztán jött a halk, megtört sóhaj:
„Anya…”
Ebben a pillanatban omlott le a fal. Térden álltam, az ő még mindig meredező, lüktető farkával a számban, az ő ondója a torkomban, és ő anyának szólított.
Finoman kihúztam, lenyaltam a számat, felnéztem rá.
„Jó volt kicsim?” – kérdeztem rekedten.
„…fantasztikus” – suttogta, és úgy nézett rám, hogy most látta meg úgy igazán a szajha énem.
„Jól van. Örülök.” Felálltam. „Most elmegyek mosogatni.”
De nem a konyhába hanem a fürdőszobába mentem. Fogat mostam, kezet mostam, szájvizzel öblítettem. Aztán leültem a vécé tetejére és sírtam. Néma, rázkódó zokogással, undorodva magamtól. De leginkább attól féltem, hogy ha meghallja, összetörik. Úgyhogy lenyeltem a hányingert, a bűntudatot, ezt az egészet.
Megmondtam neki, hogy csak egyszeri alkalom volt.
Remélem ezt el is hitte..
Mert én már nem vagyok biztos benne, hogy az volt.
Vége.